100 évvel a katasztrófa után az óceán mélyén heverő roncs még mindig tartogat meglepetéseket. A viszonylag éppen maradt orrész és a tőle 600 méterre heverő tat közötti “szemétmezőn” százával hevernek a tengerfenék felé 50 kilométeres sebességgel száguldó hajóból kihulló használati tárgyak, hajóalkatrészek és számos más, a katasztrófa emlékét őrző memementó. A Titanic roncsához 4 kilométeres mélységbe merülés azonban legalább olyan veszélyes, mint egy űrutazás, állítja a Titanic roncsához az első magyar expedíciót szervező Elter Tamás. (Interjúnk első részében arról olvashat, tudtak-e már a szovjetek korábban a roncs pontos helyéről és valóban amerikai tengeralattjárók után kutatott-e eredetileg a Titanic-ot megtaláló Robert Ballard)
Miért olyan veszélyes a Titanic roncsához lemerülni? Milyen technikai problémák adódhatnak?
A mélytengeri merülések technikai-műszaki kihívásai csak az űrutazásokéval vethetők össze, elsősorban a víz hatalmas nyomása miatt. A mélytengeri merülőkapszula nem túlnyomásos, tehát a teljes környezeti nyomást a héjszerkezet fogja fel. A legkisebb anyagfáradással összefüggő hiba, vagy egy mikroszkóppal is alig látható mikro repedés végzetes következményekkel járhat. De ha bármilyen banálisabb hiba, például elakadás következik be, négy kilométeres mélységbe nincs, aki lemerülhetne segíteni.
Egy merülés átlag 10-11 órát vesz igénybe, a lesüllyedés és a felemelkedés is 2 és fél órán át tart. A műszerekkel zsúfolt belső tér meglehetősen szűkös a pilóta és a két megfigyelő számára. A hőmérséklet +10 Celsius fokosra csökken a belső térben (a külső vízhőmérséklet ebben a mélységben kb. 1,5-2 C° fok) és mivel odalent tökéletes a sötétség, csak annyit lehet látni, amit a fényszórók megvilágítanak, illetve a hangradar kimutat. A Titanic súlyosan összeroncsolódott tatrésze körüli merülés pedig fokozottan kockázatos, mivel a számos eldeformálódott, kilógó alkatrész miatt itt jóval nagyobb az ütközés vagy az elakadás veszélye, mint a roncs első szekciójánál.
Mit remélnek a júliusi merüléstől? Mire számítanak, hogyan viheti előrébb a Titanic feltárását és a roncskutatást általában az akció?
Számos izgalmas kérdés maradt még nyitva a katasztrófával kapcsolatban. A hajónak az orrtól nagyjából a harmadik kéményig terjedő hosszabb, és viszonylag ép állapotban fennmaradt első szekcióját tárták fel alaposabban az eddigi expedíciók. A tatrészt, – amelyet a süllyedéskor a beleszorult és összenyomódó levegő valósággal szétrobbantott – eddig kevéssé kutatták. A Titanic 3860 méteres mélységben nyugszik, ahol a környezeti nyomás 387 bar, azaz a roncs felületének minden egyes négyzetcentiméterére közel négy mázsának megfelelő nyomóerő hat. A roncs pusztulásában legaktívabb szerepet betöltő vasfaló baktériumok miatt meggyengült fémszerkezetre iszonyatos hidrosztatikus nyomás nehezedik. A pusztulás mértékét pedig ezen a részen lehet legjobban megfigyelni, mivel a tat felőli hajótestet burkoló lemezek szabályosan lerobbantak a roncsról, ezért itt jól lehet látni a szerkezeti támasztékokat és összehasonlítani az állapotukat a korábbi felvételeken tapasztaltakkal.
Mivel Charles Ligtholler, a Titanic egykori másodtisztjének 2010 októberében nyilvánosságra került visszaemlékezése szerint, a jégheggyel történő ütközést részben Robert Hitchins kormányos manőverhibája okozta, érdekes és még nem vizsgált kérdés, hogy lehet-e erre következtetni a kormánylapát helyzetéből. A kormánylapát iszapból kiálló részének több szögből történő fotódokumentálása adalék lehet ennek a kérdésnek a tisztázásához.
A már kettétörve merülő Titanic fedélzetéhez tartozó számtalan elemet egyszerűen letépett az áramlat, vagy az elszabaduló hajókémények. Mik voltak ezek és mi az, ami közülük előkerült? Mi lehet a legérdekesebb még feltáratlan rész, akár ha jelenleg megközelíthetetlen is?
Az először mélybe süllyedt orr rész,- amelyet szemben a tat szekcióval teljesen elárasztott a víz – a kisebb közegellenállás és légmentessége miatt igen nagy, közel 50 km/h sebességgel és meredek szögben zuhant alá a mélységbe.
A süllyedés közben fellépő erős hidrodinamikai áramlások kidöntötték az orrárbocot, amely hátrazuhanva pozdorjává törte a fából készült parancsnoki hidat. Már a süllyedés kezdetén kidőltek a kémények, a központi, üvegkupolával díszített faburkolatú lépcsősor pedig az elismert Titanic-szakértők, mint például Don Lynch, Ken Marschall, vagy James Cameron szerint a süllyedéskor egyszerűen széttört és kilebegett a lejáró aknájából a 4 kilométeres útján lefelé száguldó roncsból. A míves faragású fa maradványokból, még 1912 nyarán is több töredéket partra mosott az óceán Új-Fundland vidékén.
James Cameron filmrendező, Titanic-kutató kommentálja a süllyedés és merülés folyamatát
A valamivel később és lassabban elsüllyedő tatrész lefelé tartó útján többször is átfordult. Néhány gőzgépdugattyú és kazán kiszakadt. Ezek közül az egyik négy emelet magas gőzgép a törmeléksávon áll, amolyan kísérteties mélytengeri templomtoronyként. A kéményeket eddig még nem találták meg a legjobb tudomásom szerint. Talán a tatfedélzet alatti helyiségeket tárták fel eddig a legkevésbé, bár az is igaz, hogy ezek vannak a legjobban szétroncsolódva.
Miért számít a Titanic tragédiája a mai napig a legkülönlegesebb, legdrámaibb hajótörési történetnek, holott voltak sokkal több áldozatot követelő katasztrófák is?
A Titanic nem csak egy luxus óceánjáró, hanem a századelő, az Edward-kor nagyzásának, és az emberi tudás természeti erőket leigázó mindenhatóságában vetett hitének volt a szimbóluma. A már kifutása előtt elsüllyeszthetetlennek nyilvánított hajó fatális tragédiája kijózanítólag hatott az ember természeti erőkkel szembeni felsőbbrendűségébe vetett hitére. A Titanic kiválóan reprezentálta a saját korát. Az utasok között egyaránt megtaláljuk a korabeli felső tízezer legprominensebb figuráit ugyanúgy, mint az Amerikába kivándorló, és ott boldogulást remélő, mélyszegényi sorból érkezett kivándorlókat. Az osztálykorlátok még a tragédiában is megmutatkoztak, hiszen a legtöbben az első osztályú utasok közül (a nők 97, a férfiak 33 százaléka – szerk.), a legkevesebben pedig a hajón tényleges tömeget alkotó harmadosztályú utasok közül menekültek meg (nők 46, férfiak 16 százaléka- szerk.) . A Titanic pusztulása – két évvel az I. világháború kitörése előtt – mint valami hűvös fuvallat, talán egyfajta előszele volt a “boldog békeéveket” azaz a páratlan fejlődéssel, gyarapodással és optimizmussal övezett viktoriánus időket elsöprő világégésnek. A Titanic mint szimbólum él tovább az emberiség kollektív emlékezetében.
