A krónikák szerint a nagyívű mondat helyett Richárdtól arra futotta: „Árulás, árulás, árulás!” Ám történetesen nem menekült, hanem mint az utolsó olyan angol király, aki csatában esett el, derekasan harcolt. A – látványos ütközetekre, óriási tömegekre kondicionált ezredvégi közönség számára tán meglepően kis létszámú seregekkel, 8000 és 5000 fővel vívott – csatában kezdeti túlereje épp a fent említett árulás – Lord Stanley és embereinek átpártolása – miatt elpárolgott.
Hamis kép
Mindezt egy lovasrohammal próbálta ellensúlyozni, amelynek során szinte kardnyújtásnyi közelségbe került kihívójához, a Tudor dinasztiát megalapító Henrikhez. Shakespeare nem kezelte túl jóindulatúan Richárd alakját, de miért is dédelgette volna az utolsó Plantagenet uralkodót a Tudorok drámaírója? Így aztán az utókor emlékezetében is a hatalmi megszállott, semmiféle gazságtól vissza nem riadó cselszövő képe rögzült.
Azt, hogy rövid – mindössze kétéves – uralkodása alatt felállított egy Kérések Bírósága nevű intézményt, ahova azok a szegények is fordulhattak beadványaikkal, akik a szokásos jogi procedúrát nem tudták volna megfizetni, bevezette az óvadék intézményét, hogy ne lehessen már akkor elkobozni a vádlott vagyonát, mikor a börtöncellájában várja a tárgyalását, vagy hogy jelentősen enyhítette a nyomtatás és könyvkereskedelem korlátozásait és elrendelte a régies francia nyelven kiadott törvények angol fordítását, Anglián kívül senki sem tudja.
A világ egy öreg, megkeseredett embert ismer – az 1995 verzióban főszereplő Ian McKellen 56 éves volt a forgatás idején –, akiről sok minden elképzelhető, kivéve az, hogy bátran kard ki kard alapon az ellenfél seregének sűrűjébe rohan.
Életben hagyni kockázatos
Ráadásul Richárd jellegzetesen korának főnemese volt, aki a rózsák háborújaként (1455–1485) ismert trónöröklési harcban szocializálódott, hiszen mindössze három éves volt 1455-ben, és kilenc, amikor testvére IV. Edward néven először megkaparintotta a trónt, és tizenéves kiskamasz, amikor első – igen komoly – stallumait kapta a bátyjától. És persze a rózsák háborúja sem a modern kor háborúi mintájára zajlott. Egy-egy mozgalmasabb évet évtizedes nyugalom követett: ki hinné, hogy e viszontagságos harminc év alatt Angliának mindössze négy királya volt.
A mozgalmasabb időszakokban pedig nem sok helye maradt a kegyelemnek: a legyőzöttet – és gyermekeit – életben hagyni nagy kockázatot és két lábon járó potenciális trónkövetelőket jelentett: IV. Henrik és IV. Edward példáján Richard jól megtanulhatta ezt, hiszen az 1461-ben letaszított Henrik 1470-ben visszatért, hogy Edward 1471-ben immár végleg megszilárdítsa a pozícióját Henrik és fia gyors kivégzésével. A 15. századi Angliában szinte hemzsegtek a királyi leszármazottak, akik néhány nagyra nőtt mágnás szövetségét megszerezve trónkövetelőként léphettek fel.
Ám Shakespeare-t nem a történeti hűség vagy a győztesek által írott történelem célja vezette. A III. Richárd a középkori moráljátékokat idézi, amelyekben a Jó és a Gonosz megszemélyesített alakjai csaptak össze, vívták meg a harcukat az emberekért, a közönségért. Az évszázadok során a vásárok eme elmaradhatatlan kelléke sokat alakult: többek között kiemelkedett egy gonosz alak – a Vice –, aki ráadásul a legfőbb komikussá és egyfajta játékmesterré is vált.
Az ő feladata volt bevonni a közönséget a darabba, bevezetni a nézőket a színpad világába. III. Richárd karaltere e szerepkörnek tökéletesen megfelel, egyszerre gonosz, megvetendő és időnként – a nagyon is véres leszámolások közepette is – tréfás, és állandóan kibeszél a közönséghez. Kezdve rögtön a másik mindenki által ismert bevezető monológgal York napsütéséről és rosszkedvünk teléről, ahol fel is tárja ördögi tervét, miszerint ő gazember – és király – lesz.
Tankok, nácik és III. Richard
Richard Loncraine filmes verziója megőrzi Richárdnak ezt a fajta karakterét, ám a nagymonológ előtt már be is szippantja a nézőt a látványos akciófilm, a nappaliba áttörő tankkal, maszkos katonákkal, fejlövéssel. Loncraine púpos és félig béna Richárdja egy kommandós osztag élén, pisztollyal mutatkozik be. Egyáltalán: a rendező merész húzással egy másik korszakba helyezi át a cselekményt, miközben a szöveget érintetlenül hagyja, bántsa a kontraszt a néző fülét vagy szemét, ha bántja. Ugyanezt megteszi a következő évben Baz Luhrmann, midőn Shakespeare két nagyon is halandó halhatatlan szerelmesét a Los Angeles-i Verona Beachre telepíti.
Megtehetik mindketten, hiszen nem történelmi filmet akartak készíteni, hanem sikeres filmet. Elfogadhatjuk kulturális missziónak is, elvégre manapság egyre nehezebb relevánssá tenni Shakespeare-t, Mikszáthot vagy Jókait. Ehhez pedig felhasználhatók a reklámfilmes klisék, az akciófilm jól beidegzett motívumai a dübörgő tankoktól kezdve az elhagyott építkezés minél magasabb pontján folytatott végső küzdelemig. Az eredeti történeti díszletek valószínűleg alkalmatlanok: nemcsak mert a vágtató lovasok felett eljárt az idő, hanem sokkal inkább azért, mert Angliában még csak-csak mond valamit az, hogy rózsák háborúja, külföldön már az olvasottabbak zöme is csak annyit tud, hogy vörös rózsa, fehér rózsa (de hogy melyik melyik?), III. Richárd.
A második világháború előtti náci kontextus viszont a háborús filmek fogyasztóinak nagyon is érthető, különösen Richárdnak az a trónra kerülése utáni beszéde, amelynek külsőségei egy az egyben a hitleri nemzetiszocialista tömeggyűlések koreográfiáját másolják. Csak éppen a horogkereszt helyett Richárd címerállatával, a vadkannal a zászlók közepén. Külön jól jön, hogy a normandiai eredetű Plantagenetek, akik épp a kétszer letaszított IV. Henrik alatt vesztették el közvetlenül a belháború előtti években minden franciaországi birtokukat egy kikötőváros, Calais kivételével, rutinszerűen használják a század második felében is Franciaországot menedékként.
Így Richmond grófjának, azaz a leendő VII. Henriknek a visszatérése amolyan fordított normandiai partraszállás, ami szintén a második világháborús filmek egyik kedvelt témája. Mindez együttvéve nagyon is zavaró lehet, ám a 21. században alighanem ilyen drasztikus megoldásokra van szükség ahhoz, hogy a klasszikusok élők maradjanak. Mindeközben a történeti tudat 16. századi drámaírónak, 20. századi rendezőnek és 21. századi nézőnek – a III. Richárd Társaság tagjait kivéve – meglehetősen irreleváns kategória.
