„Egy hét óta az Alföld szíve, Szeged óriási vízárral küzd. Az idei vízveszély sokkal nagyobb minden eddiginél. S hol van ilyenkor a magyar kormány? Sehol. Egykor, mikor csak remélni volt szabad, sóhajtoztunk a magyar kormány után, ettől vártunk boldogulást, és ma keserű fájdalommal tapasztaljuk, hogy az osztrák kormány is többet törődött az ország szeme fényével.”
Régen megsárgult újságlap, egészen pontosan a Pesti Napló egyik 1879-ben megjelent száma hívta fel az ország figyelmét: talán soha nem látott katasztrófa áldozatává válhat Szeged városa, amely akkor már több mint két évtizede évről-évre küzdött a szabályozást követően felgyorsult, kiismerhetetlenné vált Tiszával. Építsen gátat az, akinek ott a háza, vonogatatták a vállukat Pesten az „országos” urak, ám Szeged egyedül képtelen volt olyan hatalmas munkálatokra, amelyek megvédték volna az akkor már az ország egyik legjelentősebb településének számító várost.
Hajnalban ömlött Szegedre a víz
És a borzalmas tragédia be is következett: 1879. március 5-én Dóc határában, a petresi dűlőnél átszakadt a gát, és északról érkezett az áradás. A következő egy hétben ugyan próbálták erősíteni a kusza töltésrendszert, de nem sok eredménnyel, így március 12-én, hajnalban átszakadt az utolsó védmű, az alföldi vasút töltése is, mintegy százméteres szakaszon, és fél 2-kor Szegedre rázúdult az ár. A Makkos-erdőnél betört vízáradat legelőször Rókus városrészt öntötte el, majd Felsőváros, Alsóváros és a Belváros került víz alá. Szeged 5458 házából alig 265 maradt meg. A halottak számát 150-re becsülték, bár ennél vélhetően többen vesztek a hullámsírban, míg 60 ezer hajléktalan várt arra, hogy ismét fedél kerüljön a feje fölé. A várost és környékét több mint két hónapon át sok helyen többméteres víz borította, a válságidőszakban katonák ezrei biztosították rendet, a Tisza csak augusztusban húzódott vissza medrébe.
De az uralkodó, I. Ferenc József nem várt addig. Már március 17-én Szegedre látogatott az osztrák császár és magyar király, hogy személyesen győződjön meg arról, hogyan pusztult el birodalmának egyik legfontosabb települése. Ja, kérem, a világ kereke akkor sem forgott másként, mint manapság. A média (akkor csak úgy mondták: az újságok) a királyi látogatása hírére ezernyi hírrel látta el a szenzációra éhes közönséget a világ mind a négy táján. Olyanok szíve is megesett a tragédia képeit látván Szegeden, akik korábban a város létezéséről sem tudtak. Jelentős adakozás indult e kampány eredményeként.
Adományok az egész világból
Bár a Nagykörút egyes szakaszainak elnevezése azt sugallhatja, hogy csak néhány országból jött pénzadomány, szerencsére ez távol áll az igazságtól. Ugyanis összesen 35 országból jött pénz és adomány. Az akkoriban (ne feledjük: Kossuth Lajos még élt, mint ahogy élt 1848/49 szelleme is…) nem igazán szeretett osztrákok adták a legtöbbet, kereken félmillió forintot. Németország volt második a sorban négyszázezer forinttal, de adakoztak olyan országok is, amelyek nevét talán soha nem említjük a hivatalos ünnepeken. Tegyük hát meg most: Románia, Szerbia, Svédország, Törökország, Japán, India, Perzsia, Egyiptom, Algéria, Argentína, Kolumbia, Haiti, Mexikó, Nicaragua. Természetesen számtalan jótékonysági bál, koncert, kiállítás is szerveződött, így egészítve ki az állami, a városi és magánpénzeket. Kellett is a pénz, ugyanis a várost hatalmas kár érte. Az akkor készült leltár szerint csak Szeged belterületén 7,1 millió forint értékű ingatlan, és 4 millió forintnyi ingóság pusztult el, természetesen nem mai forintban értendő ez az összeg.
Tisza pusztította, Tisza építette
Az újjáépítési munkálatok végül 1880-ban kezdődtek meg, irányításával Tisza Lajost kormánybiztosi rangban bízták meg (vagyis mondhatjuk: Tisza pusztította és Tisza építette a várost), míg a műszaki munkálatok vezetésének nagy terhe Lechner Lajos vállát nyomta. Elsők között a ma is álló, legfontosabbnak szánt védelmi művet, a körtöltést kezdték építeni, amely – összekapcsolva a vasúti töltésekkel 11.932 méter hosszú gyűrűt vont a város köré. A gigantikus munkálatok során a város területének feltöltésére 16,1 millió köbméter földet hordtak be Szegedre, volt, ahol 6 méterrel is megmagasították a talajszintet. Ezért érezzük úgy ma, hogy a Széchenyi térről a Belvárosi hídra egy dombon bandukolunk fel. A minden részletre kiterjedő tervekben előírták például azt, hogy vályogház a Nagykörúton belülre egyáltalán nem épülhet, de a város külső körzeteiben is csak akkor, ha azok lábazata és alapja kőből vagy téglából készül.
Palotás város csodás terekkel
Összesen 9.300 házat emeltek a XIX. század végéig az immár körutas, sugárutas városban, miközben lebontották a várat, és Szeged gyönyörű középületekkel gazdagodott, közöttük a városházával, a Szegedi Törvényszék bírósági tömbjével, a színházzal, az egyetem mai központi épületével (akkor Szegedi Ítélőtábla), a Múzeummal, és persze a Csillag börtönnel, amelyek ma is meghatározzák a város képét. Lett szépséges közúti hídja Szegednek, 1886-ra elkészült a partfal a rakparton, sorra épültek a magánpaloták, és a tervezők nem feledkeztek meg a parkokról és ligetekről sem. Ennek köszönhetjük, hogy Szegednek olyan gyönyörű közterei vannak, mint a Széchenyi tér, az éppen átformálás előtt álló Dugonics tér, a Klauzál tér, a Lechner tér, az immár igazán impozáns Szent István tér, ami akkor még búzapiacként funkcionált. Szeged irigylésre méltó ligete pedig Újszegeden kínál sétát, jó levegőt a város polgárainak.
Azoknak a polgároknak, akiknek, ha máskor nem is, de minden év március 12-én fejet kell hajtaniuk a sok ezernyi szorgos ős előtt, akiktől ezt a csodálatos várost örököltük. És fejet kell hajtani Pálfy Ferenc polgármester úrra emlékezve, aki 1872 és 1904 között irányította Szegedet, nagy részt vállalva a mentési munkálatok irányításában, a palotás város felépítésében.
