“Istenem, kérlek, csak PÉNZT adjál! A többit már elintézem magam.” Ez lóg kerámiába gyógyítva a pártszékházul szolgáló negyedik emeleti garzon falán. Meg még három ilyen veretes bölcsesség. Könyvtár is van a sarokban, tizenötkötetes, néhány cím: Cosa Nostra, Maffia, Az elit alakulat, Fegyencedzés, aztán Kissinger életrajz, egy Frei-fikció és egy politológus jegyzet, valamint a Bakos-féle idegen szavak szótára.
Mivel böngésztük a párt honlapját, kétely nélkül állíthatjuk, elkelne azon a polcon egy magyar helyesírási szabályzat is, tisztelettel ajánljuk az elnökség figyelmébe a mondatközi írásjelekkel és a hosszú-rövid magánhangzókkal foglalkozó szakaszokat, továbbá a „ha az igekötő és az ige közé egy harmadik szó ékelődik” bekezdést.
A teljesség igénye nélkül: Cosa Nostra, Henry Kissinger: Diplomácia, A magyar politikai rendszer, Fegyencedzés, A magyar közélet kézikönyve, Maffia, A bankár, Út a nyugalomhoz
Fotók: Neményi Márton
A Magyar Nemzet Köztársasági Pártja formáció bemutatkozó sajtótájékoztatóján ülünk. Állítólag már most kétezer támogatóval bír az alakulat (önbevallás), s a taglétszám is napról napra dagad (önbevallás). Kár, hogy mi mindössze két reprezentánssal találkozhatunk. Az egyik maga az elnök, úgy hívják, hogy Dr. Szabó Barna János. A másik pedig az alelnök, aki nem más, mint VV Laci, bővebben Való Világ Laci, civilben Lázár László, hivatalosan Dr. Lázár László. Nem simán dr., hanem nagy Dr., de annyira, hogy az dr. Schmittnek is dicsőségére válna.
Műdoki
Valamelyik kereskedelmi kanális valóságshow-jából ismerni Való Világ Lázár László Doktort, világítóan kék szemű, mosolygós, hirtelen haragú, vállban és hasban is erős, tüsi ifjú ő. Kérdezzük tőle, hogyan sikerült mindkettejüknek már ilyen fiatalon nagydoktori fokozatot elérni. „Nem kellett hozzá nyolcéves főiskolát végigülni – magyarázza hamiskás mosollyal László. – Ez díszdoktori cím, a Pro-Deo Egyetemen lehet ilyet szerezni.” Megtudjuk, hogy VVLL és SzBJ egyaránt a „biztonsági tudományok doktora” kurzust abszolválta. Derék.
Szabó elnök előéletéről mindössze annyit sikerül kiderítenünk a sajtótáj előtt, hogy most éppen politológus hallgató, illetve mégsem, mert „az oktatás átszervezése az én hallgatósági jogviszonyomat is mélyen érinti”. De hogy miként, arra nincs választ.
Például, hogy amikor az utcán térdre borul előttem egy hetvenéves öregember, sír, azt mondja, én vagyok a Megmentő, és nem tudsz mit csinálni és aztán már te is sírsz. Hol élünk, komolyan?
László nagydoktor annál lelkesebben újságolja, hogy ő eredeti szakmáját tekintve testőr, „olyan referenciáim vannak, mint Claudia Schiffer”, sőt szolgált „az olasz államügyész” és „az ukrán miniszter” mellett, legutóbb pedig „osztrák gyárigazgatót” kísért. Emellett „testőrképzéssel foglalkozok”, valamint „nyáron több vendéglátóipari egységet vittem, de ezek nem jöttek be”. Tiszteletet parancsol, hogy négy éven át dolgozott az Egyesült Államok budapesti nagykövetségén biztonsági főtisztként, „a diplomatákat védő csoport tartozott hozzám”.
Valami attak
Ilyen szívível nem meglepő, hogy most is hegyekben áll az állásajánlat otthon a komódon. „Nemrég jöttem haza, lent jártam a Kanári-szigeteken, és kaptam egy olyan lehetőséget az élettől, ami nem sok embernek adatik meg, havi tíz-húszezer eurót lazán keresnék vele, konkrétan át akartak adni nekem egy vendéglátóipari egységet teljesen, caklipakli, üzemeltetéssel, erre, arra, amarra. Ja, és Zürichbe is mehetnék testőrködni kilencezerért, de hagyom az egészet a világba, mert nem ez a terv.”
Értsd: László marad. Mer’ vonzza, hogy segítsen az embereken. Vonzza a politika. Azt állítja, már a 2010-ben kacérkodott azzal, hogy megpártosodik, s indul a választásokon, de mi úgy sejtjük, csak később érzett rá a közélet ízére. Már regnált a második Orbán-kormány, amikor beválogatták Lászlót a Való Világ valamennyibe. Lapunk bulvárrovatától értesültünk, hogy pár hónap után kiborult és önszántából, sírva távozott a műsorból, „meg valami szívinfarktusa is volt”. Az állítólagos keringési attak előtt László részt vett egy jótékonysági akcióban, mélyszegény településeken osztott élelmiszert. Itt érhette őt az élmény, amitől mára több mint testőr lett belőle. Ahogy a sajtótájékoztatón meséli, térdre borult előtte egy hetvenéves ember, sírva csókolta a kezét, és Megmentőnek nevezte. László ekkor, nem alaptalanul, azt érezte, hogy itt valami nem stimmel. A fortyogó tettvágy lávája végül az Országgyűlés felé csordult ki.
A politikusnak vidéken nincs hitele. Engem meg úgy ismernek, Lacikám, testvérem, barátom, gyere be a házamba, nincs sok mindenem, egy zsíroskenyérrel megkínálhatlak-e? Köszönöm szépen, elfogadom.
E magas hőmérsékletű út fontos lépése a mostani rendezvény, melyet a meghívó szerénytelenül úgy kínál: „Sorsfordító bejelentésre kerül sor.” Ha sors nem is fordul, legalább két zászlónak mozdulnia kell – a kisszobába húzza át őket László a még kisebb szobából, s így az EU-lobogó, plazmatévé, magyar trikolór szentháromság elől celebrálhatja, hogy „eljött a változás ideje”.
Kafkaian komplettírozott élményben van részünk, László nem bíbelődik stiláris finomhangolással, nem ragaszkodik görcsösen eredeti gondolatok felskicceléséhez, inkább a lendületre helyezi a hangsúlyt. Csupán néhány foszlányt emelünk ki a megrázó hitvallásból.
Full jó fej
„Régóta foglalkoztat a gondolat, hogy mit kéne tennem azzal, hogy sokan ismernek” – ekképpen fedi fel, miért kíván parlamenti képviselő lenni, majd elárulja, „nem vagyok politikus, nincs is ilyen szakirányú végzettségem… nem is akarok politikus lenni”. Némi koherenciazavart érzékelünk.
„Nem szeretnénk elmenni a szélsőségek felé” – nagyjából ennyi tudható az ideológiai irányultságról. Meg az, hogy a kíváncsiság még tavaly egy gyurcsányista rendezvényig hajtotta az alelnököt, „tanultam, figyeltem, de nem akarom, hogy összevonjanak vele”. László „nem ellenzéki, de nem is kormánypárti”, igazából „egyik párttal sincs bajom, nem biztos, hogy okosabb vagyok ott bárkinél, emberileg, lehet, full jó fejek, lehet, hogy csak a parlament hozta ki belőlük ezt”. Egyetlen baja van a képviselőkkel: „Veszekszenek, ássák egymás koporsóját.”
Amiben erősek vagyunk az, hogy amit akarunk csinálni, azt akarjuk, méghozzá nagyon akarjuk, és csináljuk.
László felelős közélőhöz méltóan hangsúlyozza a „tudatos gondolkodás” fontosságát, kellő mértéktartással homályban hagyva, hogy is nézne ki a nem tudatos gondolkodás. Kárpótlásul megosztja velünk, hogy „tudásalapú társadalmat” kíván építeni, melyben „az legyen hadügyminiszter, aki katona volt őrmesterként és fölment a tábornoki rangig”.
Míg László előad, főnöke, Szabó Barna János Doktor a szomszéd szobából hallgatja őt, s ha fényképezőgépet lát illetlen szögben, az ajtó mögé bújik. Kérjük Lászlót, csalogassa már elő az inkognitót túlhajtó notabilitást, próbálja, hiába. Kérjük Lászlót arra is, mondjon legalább még egy nevet kettejükén kívül a pártból, hiszen ő meg Szabó, bármekkora nagydoktorok, kevésnek tűnnek a tudásalapú társadalom felépítéséhez. Erre sincs válasz. Viszont rendkívül biztató, hogy bár László „mostanáig napi négy-hat órát” foglakozott a párttal, eztán, „ha ez beindul, tíz-tizenkettő-tizennégy-tizenhat órát” is a nemes célra áldoz.
Brúgó
A délelőtt legmondata így hangzik: „Amiben erősek vagyunk az, hogy amit akarunk csinálni, azt akarjuk, méghozzá nagyon akarjuk, és csináljuk.”
László „országproblématérképet” készít, de nem úgy, mint a hagyományos politikusok, nem szakértők siserehadára támaszkodva, hanem saját tapasztalatot gyűjtve. Azt használja ki szemfülesen, hogy míg egy Bajnait vagy egy Gyurcsányt „politikusnak” tekintenek az emberek, addig, ha Lászlót látják, már hívják is befele, hogy „Lacikám, testvérem, barátom, gyere a házamba, nincs sok mindenünk, egy zsíros kenyérrel megkínálhatlak? Köszönöm szépen, elfogadom.” S hogy mi a titka Lászlónak? Hát az, hogy a népből való. „Én tudom, milyen az, amikor az embernek emelkedett a kamata.”
Adjuk el a Dunát, idézőjelben, de szabjuk meg, hogy milyen feltételekkel. Mert ez a mi hazánk.
Ő annyira „szuvenír”, így mondja, hogy még példaképe sincs. Az ok: „Nem akarom feszegetni a múltat.” Bölcs gondolat. Azért némi tamáskodás csak kiböki, hogy Kunczét „mint embert” szereti, mert ő olyan „nyugodt papa”, de persze Göncz Árpád a non plus ultra. Exállamelnökünkről megjegyzi: „A turisztikai fejlődés hetven százalékát neki köszönhetjük, egyáltalán, hogy van itt turista. Kiment Japánba, és annyi japán turista jött az országba, hogy az hihetetlen.”
László remek példázattal él a rablóprivatizációról. „Nekem van egymilliárdom, most lecsövesítem a dolgot, és én idejövök, és megveszem a Dunát, ami Magyarországon van. S valaki azt mondja, jaj, de jó, megvan az egymilliárd, eladtuk, nem is érdekel, milyen feltételekkel.” Nos, ha így zajlik a magánosítás, az nem jó, ám javítható. A tisztességes megoldás: „Adjuk el a Dunát, idézőjelben, de szabjuk meg, hogy milyen feltételekkel. Mert ez a mi hazánk.” Mindjárt más.
Húsz milka
László történelmi érdeme, hogy bő félórás expozéját követően sikerül átcsalogatnia elnökét a közösségi térbe. Sőt Dr. Szabó fel is fedi extrém kommunikációs taktikája okát: „Nem akartam ott bujkálni, azért vagyok itt, hogy a szemetekbe nézzek. De mivel ez az első megjelenés, nem akarunk brigádokat felvonultatni, hogy most kiöltözünk szépen a zászló mögé… A Lacira szegeződő figyelmet semmiképpen sem akarjuk megosztani. Ha ellövöm az első lövedékemet mindent beletéve, akkor nem lesz utána olyan nagy hírértéke.”
Míg emésztjük az infót, László körvonalazódó grandiózus akcióról mesél. Ezerötszáz vekni kenyeret osztana szét szegények között, ez ügyben tárgyal egy pékkel, most ötven forintos kilónkénti árnál tart az alku. Pénzt Szabó elnöktől remél, aki „zéertét vezet”, szóval nem csóringer, s ha jól értjük, ő lapátolta a pártba a VVLL állítása szerint két év alatt eltapsolt „tizenöt-húsz milkát” is. (Majd elfelejtettük: László liter tejeket is adna a cipók mellé.)
Akkor kezdünk cuccolni, amikor a következőt halljuk az egyre lelkesültebb alelnöktől: „Nehogy azt higgye valaki, hogy ez egy összetákolt, finoman fogalmazok, dilettáns, buta brigád, ez nem erről szól a történet, hanem arról szól az egész dolog, hogy igenis egy megfontolt, tudatos elképzelés.” Kabátot a „nálunk nem szakemberek vannak, hanem szakértők” állítás közben öltünk sietve, s elköszönünk a sorsfordítóktól. „Nem a szegénység a baj, csak legyen benne egy kis boldogság” – ez a mondatcsonk ér még el hozzánk, ahogy alakzatban hátrálunk ki a garzonból.
