Szállingózik a hó, amikor megérkezünk a Budapesti Módszertani Szociális Központ (BMSZKI) Orvosi Krízis Szolgálatának Könyves Kálmán körúti épületéhez. Itt a telet krízisidőszaknak nevezik. Ilyenkor jelentősen megnő a forgalom a járóbeteg-ellátó intézményben. A folyosón több tucat ember várakozik, hogy bejusson a rendelésre. Ők nem a területileg illetékes háziorvoshoz járnak, hanem ide. Nincs hol lakniuk, többségük hajléktalan.
Kulturált környezet, borzalmas betegségek
A szolgálat pár éve költözött a VIII. kerületben található, kulturáltan berendezett, modern helyiségekbe, amelyek első látásra éles kontrasztban állnak a padokon üldögélő betegekkel. Nagy a tisztaság: amikor kis latyakot hordunk be a rendelőbe, alig telik el pár perc, máris kellemetlenül érezzük magunkat, amiért ekkora koszt csináltunk.
„Pintér Sándornak hívnak, alkoholista vagyok” – a Hír24 riportja a hajléktalan-ellátókról
FELKAVARÓ, MEGRÁZÓ FELVÉTELEK!
A mozgó rendeléssel együtt – amely a hajléktalanszállókat járja – tavaly 14 ezer beteg tartozott a BMSZKI Krízis Szolgálatához. Az éppen rendelő, Sléder Éva doktornő asztalán most is sorakoznak a kartonok. Károly az első páciens, akivel találkozunk, ő a lábszárán elhatalmasodott fekély miatt jár rendszeresen kötözésre.
A lábszárfekély az egyik leggyakoribb bőrbetegség a hajléktalanoknál. Emellett télen a fagyás, nyáron a hőguta okoz szenvedést az utcán élőknek. A szállókon az élősködők és a különböző fertőzések terjednek gyorsan. Nem ritka a hepatitis és a TBC sem. Gyakoriak a traumás esetek: a balesetek, verekedések, alkoholos befolyásoltság alatt szerzett sérülések is.
Még legalább két hónap a teljes gyógyulásig
A képre kattintva galéria nyílik!
Fotók: Kummer János
Közelről figyeljük, ahogy Károly lábáról leveszik a régi kötést: hatalmasra duzzadt és mély sebek éktelenkednek rajta. Nem szép látvány. „Pedig ez már nem is annyira vészes, igaz, még legalább két hónap kell a teljes gyógyulásig” – magyarázza Sléder doktornő. De létezik durvább eset – dobnak rá egy lapáttal a rendelő dolgozói. Elmondásuk szerint volt, hogy valóban „megmozdult a kötés”, és volt, hogy csak a bandázs tartotta egyben a beteg fertőzött lábát.
Lipót helyett
A soron következő Miklós nemrég szabadult a börtönből. Kiütéseit mutatja, betegségeit sorolja. Sok van belőlük, nehéz követni. A doktornő kérdez, recepteket ír, adminisztrál: leszázalékolást, közgyógyellátást, ingyen gyógyszereket intéz Miklósnak. Rengeteget segíthet neki, hogy könnyebbé tegye az életét. Van, aki ezt túlon túl is próbálja kihasználni, de erről később.
Átnézünk a pszichiátriai rendelésre. A Lipót bezárása óta többnyire az ehhez hasonló helyeken kerülnek szem elé a hajléktalanná vált mentális betegségekkel küzdők. Csorba Csilla doktornő elmondja: legtöbben hangulatzavarral jelentkeznek, sokan függőségtől szenvednek és személyiségzavaros páciensekkel is foglalkoznak. Jelenleg még súlyosabb esetben is nehéz pszichiátriai fekvőbeteg-ellátóba küldeni, mert kevés az ilyen intézmény – teszi hozzá kérdésünkre.
Ritka kényelem: egyszemélyes szoba
A képre kattintva galéria nyílik!
A szolgálat munkatársai szerint majdnem minden hétre jut egy agresszív beteg. Velük szemben egyetlen védekezés van: a határozott és nyugodt fellépés – állítja Sléder doktornő. Keményebb szituációban az épület portásának kutyás erődemonstrációja vagy a rendőrség segíthet – jegyzik meg a körülötte állók.
Anno 1911
A Könyves Kálmán körúti járóbetegek után a Dózsa György úti fekvőbetegek felé vesszük az irányt. Az 1911-ben épült, hajléktalanoknak szánt Népszállón találkozunk Dr. Pálvölgyi Gabriellával, a BMSZKI Orvosi Krízis Szolgálatának vezetőjével. Mint mondja: a XIII. kerületi épületben – amely egyben menhelyként is működik – 73 ágy várja a fekvőbeteg-ellátásra szoruló pácienseket. Évente összesen 300 esettel foglalkoznak.
A körülmények eléggé nehézkesek, mert a helyhiány már olyan mértékű, hogy már több ágyat nem lehetne letenni, de a távlati tervek között szerepel, hogy a Szabolcs utcai kórházba költözne az intézmény – árulja el. A BMSZKI Orvosi Krízis Szolgáltatót egyébként a főváros tartja fent, a betegellátást az OEP finanszírozza. Pályázatokból, magánfelajánlásokból tudnak még pénzt és eszközt szerezni – mondja Pálvölgyi Gabriella.
A súlyos betegek kórterme
A képre kattintva galéria nyílik!
„Átlagosan 10-12 kollégával dolgozunk együtt a szolgálatnál. Sok köztük a fiatal. Hajléktalan-ellátásra viszont nincs képzés, ezért a legtöbben háziorvosként szakvizsgáznak. A speciális tennivalókat már a gyakorlatban sajátítják el. Vannak fix kollégáink: ezek a pszichiáterek, a bőrgyógyász és a belgyógyász” – meséli Pálvölgyi doktornő, miközben körbevezet minket a kórtermeken.
Az épület alagsori részén, ahol korábban egy nagy étkezde volt, fekszenek a súlyosabb állapotban lévő betegek. Fent, egyszemélyes szobákban a már nagyobb mozgásteret igénylő páciensek lábadoznak. A XX. század elejének miliője mindenhonnan visszaköszön: a falakat régi, műemlékcsempék borítják, a pár négyzetméteres kis fészkekbe pedig önkéntelenül is odaképzeljük a vidékről a városba szakadt nincstelenek hadát.
Kiskapuk a rendszerben
Pálvölgyi Gabriella szerint a hajléktalanok tipikus betegségei hamar gyógyulnak, ha jól tápláltak, de van, aki évek óta húzódó lábszárfekéllyel küzd. „Mire jó állapotba kerül, már túl sok lesz a kórházi környezet. Egyszer csak a beteg elfelejt visszajönni a hétvégi kimenőről” – teszi hozzá.
„Egy kórházi osztály nem börtön, nem egy zárt részleg. Innen a beteg indokkal kisétálhat, kimehet. Például vásárolhat magának, ha van jövedelme. Aztán adott esetben összetalálkozik ismerősökkel, akik valamilyen más célt jelölnek meg neki, mint a gyógyulást. Akkor úgy dönt, hogy az itteni holmi kevésbé értékes a számára, mint amit az ismeretségi kör biztosít. Ilyenkor nem tér vissza a kimenőről” – magyarázza a doktornő, miért érzik jobban magukat egyesek az utcán.
Bármikor kisétálhat
A képre kattintva galéria nyílik!
Kérdésünkre elmondja azt is, nagyon nehezen lehet kiszűrni, ha valaki kihasználja a hajléktalan-ellátó rendszert. Az intézetvezető szerint a jelenlegi ellátási forma nem alkalmas erre. „Magyarul, valaki megteheti azt, hogy felíratja ugyanazt a gyógyszert a mi ellátórendszerünkben és egy másikban. Ha speciális a gyógyszer, akkor abból piaci értéket lehet csinálni” – fejti ki a doktornő. Hozzáteszi: az egyeztetések már zajlanak az OEP-pel azzal kapcsolatban, hogyan miként lehetne a kiskapukat bezárni.
Az ecetes víz nem elég
Pálvölgyi doktornő hangsúlyozza: büszkék arra, hogy van olyan beteg, aki kikerül a hajléktalanságból, albérletbe kerül, és mégis visszajár hozzájuk, mert ismeri az orvosokat, a környezetet. Nem érzik annyira idegennek magukat, mint az általános egészségügyi intézményekben. Az intézetvezető úgy gondolja, utóbbiakkal nem az a gond, hogy nem elég szociálisak a hajléktalanokhoz, hanem, hogy nem értenek eléggé a hajléktalan-ellátáshoz.
„Amikor egy orvos azt mondja egy hajléktalannak: áztassa a lábát minden este 10 percig ecetes vízben, talán föl sem fogja, hogy annak az embernek nincs hol áztatnia. Nincs egy edénye sem az utcán, amelybe beletehetné a lábát. A hajléktalanságban a túléléshez szükséges megváltozó értékrend, a szociális háló teljesítőképességének és elérhetőségének pontos ismerete is szükséges ahhoz, hogy az egészségügyi ellátás során valóban elérjük a kívánt célt: a beteg gyógyulását” – mondja Pálvölgyi doktornő.
