A X. század első éveiben a magyar állam kiterjesztette fennhatóságát a Kárpát-medence teljes területére. Az évtizedek óta folytatott, manapság kalandozásoknak csúfolt támadó hadjáratait azonban korántsem szüntette be. A változó szövetségben más és más vidékek elleni háborúk a magyarság külpolitikájának szerves részét alkották.
Aktív és kezdeményező volt ez a „külpolitika”, a magyarság erejét mutatja, hogy mindig ők támadtak, egyetlen egyszer kényszerültek csupán védekezésre. Ez viszont a kor egyik legnagyobb csatája volt a kontinensen.
„A magyarokat ki kell űzni a bajorok országából”
A szomszédos államok egy-két komolyabb katonai vereség után mind tudomásul vették az új hatalom megjelenését. A többség kénytelen volt így tenni, hiszen erejük nem volt a helyzet megváltoztatására, kivéve a Svábföld, Frankföld, Szászföld és Bajorország alkotta Keleti Frank Királyságot, az akkori Európa egyik legnagyobb hatalmát. Mintegy 90 évvel korábban a frankok döntötték meg a medencét uraló Avar Kaganátust, nem tűrhették el, hogy egy újabb, erős állam rajzolja át Európa térképét, de fájhatott nekik a Dunántúl nyugati sávjának elvesztése is
A „nagy összecsapásnak” tehát törvényszerűen el kellett következnie. A másik oldalról ugyanakkor Árpád népe sem törekedett a békés egymás mellett élésre. A 899–900 közötti itáliai hadjáratban még keleti frank szövetségben jártak őseink, ekkor győzték le I. Berengár király háromszoros túlerőben lévő seregét. 902-ben viszont, az északi Morávia felett aratott diadal évében a bajorok tőrbe csalták, és orvul meggyilkolták a magyar Kusál fővezért, aminek következményét a Sváb Évkönyv szűkszavú, de lényegre törő tudósításából ismerjük: „903. A bajorok háborúja a magyarokkal” – idézi az FN24-nek Szabados György történész, őstörténetünk kérdéseit feszegető sorozatunk állandó szakértője.
A következő két évben ismét Észak-Itáliában találunk magyar hadakat, ám ekkor épp Berengár király zsoldjában „járták” a vidéket, majd 906-ban ismét német föld következett: a szláv dalamancok „kérésére” dúlták őseink Szászországot. A frankok türelme 907-ben fogyott el, ekkor érezték úgy, eljött az ideje Árpád népét is az avarok sorsára juttatni. IV. (Gyermek) Lajos keleti frank király elég félreérthetetlenül fogalmazott: „decretum… Ugros eliminandos esse”, azaz „elrendeljük… hogy a magyarok kiirtassanak”.
A király is az életét mentette
„Germánia és a bajorok királya, Lajos az egész Bajorországra kiterjedt újoncozás után a bajorok új városába, Ennsburgba megy. Megjelennek itt a püspökök, a szerzetesek elöljárói, a bajor előkelői… és közös elhatározással döntenek arról, hogy a magyarokat ki kell űzni a bajorok országából… hadat üzennek a magyaroknak, a Duna mindkét partján megindulnak a bajor előkelők harcra kész és támadó sereggel – írja Aventinus, eredeti nevén Johannes Turmair bajor humanista történetíró a XVI. század elején. Kései kútfő, ám hitelesnek tekinthető, mert azóta elveszett, korábbi forrásokból dolgozott.
A had létszámát nem ismerjük, de a történészek egyetértenek abban, hogy a kor egyik legnagyobb és legjobban felszerelt serege indult 907 nyarán a magyarok ellen. „A hadvezérek a csapatokat három részre tagolják. Luitpold, az osztrák határ parancsnoka az északi parton, Theotmar salzburgi érsek a délin halad, a Dunán pedig hajókon a király rokona Sighard” – folytatja Aventinus. Végzetes hiba volt, hogy a lassan mozgó, nehézkes sereg gyakorlatilag magát vágta többfelé a Duna két partján. Ezt a magyarok ki is használták, mert a támadókkal ellentétben nekik nem jelentett gondot a folyami átkelés, a lóval való átúsztatás. Hagyták az ellenséget viszonylagos nyugalomban eljutni a mai Poszony környékére, majd július 4-én „egy szuszra” megsemmisítették a déli hadoszlopot. Felgyújtották a hajókon érkező hadtápot, majd még éjjel átúszattak a folyón és 5-én a déli seregtestre is döntő csapást mértek. Kevés frank menekült élve, a vezérek is elestek a csatában, a tartalékcsapatokkal hajón érkező IV. (Gyermek) Lajos király is hajszál híján tudott csak elmenekülni.
Tiporják, gyilkolják a bajorokat
A magyarok jellegzetes pusztai, lesvetéses taktikája látványos sikert aratott a modern európai hadviselés felett. Lényege, hogy a haderőt több részre bontották, több seregrészt az ellenségtől távol elrejtettek, és csak egy kisebb csoport vette fel a harcot közvetlenül. Sűrűn nyilazva, folyamatosan mozogva kisebb nagyobb csetepatékba belementek, de a nagy összeütközés elől színleg megfutottak. A diadalittas ellenség persze a nyomukba eredt és besétált a csapdába: a „menekülők” rejtőzködő társaik közé csalták őket, majd a megfelelő pillanatban ők is visszafordultak és egyszerre három, négy irányból közrefogva mértek döntő csapást az „üldözőkre” – magyarázza Szabados György.
Visszaadjuk a szót Aventinusnak: „Mintha fürge lovaikkal akarnák áttörni a harcvonalat, nagy erővel támadnak, hatalmas nyílfelhőt bocsátanak ki. A bajorokat a szaruíjaikból kilőtt nyílvesszőkkel borítják el, majd ismét hátrálnak. Gyorsabbak nehéz fegyverzettel felszerelt seregünknél, amikor még azt hisszük, hogy távol vannak, már ott is teremnek, s amilyen gyorsan jönnek, ugyanolyan gyorsan el is tűnnek. Amikor már azt hiszed, hogy győztél, a legnagyobb veszélyben találod magad… elsöprő rohammal ott teremnek, ugyanolyan hirtelen eltűnnek, először menekülést színlelnek, majd lovaikat megfordítva támadnak, nyilaznak, és dárdát vetnek, jobbról, balról, szemből vagy éppen hátulról körbe száguldoznak, kifárasztják a mieinket, majd minden oldalról ránk rontanak, a megfáradt bajorokat letiporják, legyilkolják…”
A legnagyobb győzelem
A győzelem értékelésekor Szabados egyenesen a legnagyobb honvédő háborúnknak nevezi a pozsonyi csatát, és nem túloz. Magyarország itt bizonyította be végérvényesen Kárpát-medencei létjogosultságát. A „merjünk kicsik lenni” gondolkodásmódba nem férnek bele a nagy diadalok, pedig voltak ilyenek, és a pozsonyi csata is az volt. Hangsúlyozzuk ismét, mert igaz: Európa egyik legerősebb hatalma indult 907-ben a magyar állam megsemmisítésére az akkori világ legmodernebb hadseregével, és tönkrevertük őket. Két nap elég volt hozzá. A pozsonyi győzelemnek talán egyetlen példája akad még a történelemben, méghozzá Hunyadi János nándorfehérvári diadala. Amit a keresztény világ azóta is a déli harangszóval ünnepel…
Pozsony után a gyepűt egészen az Enns folyóig tolták előre, és bár ezek után is gyakoriak voltak a kisebb határ menti összecsapások, birodalmi méretű sereg 123 évig nem lépett magyar földre. Kis kitérőként jegyezzük meg, hogy akkor pedig, 1030-ban Szent István királyunk verte hazáig II. Konrád német-római császárt…
Ami a németeket illeti, el kellett ismerniük, hogy nagyon megruházták őket a magyarok. A Salzburgi Évkönyv szerint „Nagyon szerencsétlen harc folyt Brezalauspurchnál (Pozsony) július 4-én.” Míg a Sváb Évkönyv: „A bajorok kilátástalan háborúja a magyarokkal, Liutpold herceget megölték, övéinek féktelen kevélységét letörték, és a keresztények alig néhányan menekültek meg, a püspökök és grófok többségét meggyilkolták. A bajorok teljes hadseregét megsemmisítették a magyarok.”
Elterjedt nézet, ámde nem több „városi legendánál”, miszerint Árpád és három fia is életét vesztette a pozsonyi csatában. Való igaz, hogy a nagyfejedelem halálát Anonymus 907-re teszi, ám ez a pozsonyi csatával való ok-okozati összefüggés nem igazolható. Ezt sorozatunk következő részében bőségesen meg is magyarázzuk majd.
