A mostani válság perspektívájából visszatekintve meglepőnek tűnik, hogy az elmúlt két évtizedben, az Európai Unió létrejöttének kezdetétől a világ (és persze benne mi) mennyire érzéketlenek voltunk az egyes országok közötti egyenlőtlenségek kérdésére. Az egyes országok közötti különbségeket elfedte, hogy a nemzetközi térben minden ország egyenlőnek, s a globalizáció haszonélvezőjének tűnt.
Egészen másként nézünk azonban a nemzetállami keretekre. Itt persze se szeri, se száma azoknak az elemzéseknek, amelyek például a volt szocialista országok rendszerváltás utáni problémáira választ keresve a népességét felosztják az átmenet nyerteseire és veszteseire. Ugyancsak megszokott értelmezési optika a vesztesek növekvően hatalmas tábora és a demokráciára veszélyt jelentő szélsőjobboldal felemelkedése között kapcsolatot teremteni. Ha van uralkodó kánon az elmúlt évtizedben, akkor ez az: léteznek nemzetállami keretekben működő demokráciák, s ezekre nemzetállami kereteken belüli veszélyek leselkednek.
Ahogyan azonban a válság percepciója az utóbbi időben drámaian megnövekedett, úgy vált egyre nyilvánvalóbbá ennek a megközelítésnek a nyomasztó egyoldalúsága és szegényessége. Mert bár tény az, hogy a nyertes-vesztes dimenzió országhatárokon belül nagyon is releváns, elégtelennek tűnik a fenti magyarázat.
Most kell rádöbbennünk az ellentmondásra: eddig a globalizációról csak beszéltünk, de annak természetéről alig tudtunk valamit. Persze védhető és indokolható mindez: 1989-90-ben, amikor a magyar demokrácia megteremtődött, a globalizáció még gyerekcipőben járt. A probléma csak az, hogy ma is ugyanabban a cipőben járunk, ami persze megint csak védhető, hiszen a lábunk nem nőtt meg, legfeljebb új modellekre kellett volna cserélnünk.
Az 1989-90-es demokratizálódásnak ugyanis szerte Kelet-Közép-Európában volt egy egyszerű, könnyen kódolható és az egyes szereplők közötti különbségeket elmosó logikája. Az átmenetek két rendszer (demokrácia és diktatúra) közötti döntésről, valójában a jó és a rossz közötti választásról szóltak. Ritka történelmi pillanat: ha valaki nem akart marginalizálódni, akkor értelemszerűen a jó oldalra került. Ezekben az időkben eretnek gondolat lett volna annak firtatása, hogy a demokráciák közösségéhez újonnan csatlakozó és a már régi demokráciák között bármiféle aszimmetria állhat fenn.
A demokratizálódás kifejezés ugyan problematikus, hiszen egy bizonytalan és hosszadalmas folyamatot is jelölhet, ám a demokratizálódó országok vonzásköre nem volt bizonytalan: valamennyi volt szocialista ország mintája a nyugati liberális demokrácia volt. S ha a nyertesek mellett később – mint ezt vastagon megtapasztaltuk – vesztesek tömegei is keletkeztek, ezt a jelenséget eszébe nem jutott volna senkinek összekapcsolni az egyes demokratikus országok közötti különbségekkel. A liberális demokráciák a kilencvenes években prosperáltak Nyugaton és Keleten.
A nemzetközi irodalom persze a változásokat már a kilencvenes évek végén látta, de mindebből hozzánk nem sok jött át. Mi legfeljebb annyit regisztráltunk, hogy „a kilencvenes évek végén a Fidesz elkezdte antidemokratikus fordulatát”. Ha tetszik: nemzetállami választ kerestünk egy zavarba ejtő globális kihívásra, arra a kérdésre, hogy egy demokratikus világban lehet-e mindenki nyertes. Ma egyértelműen egy olyan korszakba léptünk, mikor a „mindenki nyertes” gondolat – sokak szerint – a végét járja.
A témáról Gideon Rachman írt nemrégiben konstatálva az ún. „win-win” logikájú világ kimúlását. Ez a világ – írja a szerző – évtizedekig arra a feltételezésre és tapasztalatra épült, hogy a nemzetközi politikában lévő együttműködés és kölcsönös haszonszerzés révén az együttműködésben részt vevő országok valamennyien gazdagabbá, növekedőbbé válnak. Ez az Európai Unió keretei között megvalósuló logika évtizedekig „csodálatosan működött”, mára azonban az ellenkezőjébe fordult át, ez pedig nemcsak lehetővé, de égetően szükségessé is teszi a kapitalizmus újragondolását.
A kapitalizmus újragondolása a fejlett régiókban hovatovább természetes gondolati igény, nálunk azonban ilyesmivel nem szokás foglalkozni. Ez – ismerve a magyar politikatörténetet és hagyományokat – érthető. Magyarország évszázadok óta követésre berendezkedett ország. Modell-követésre berendezkedett országokban nem ugyanazok a kérdések, mint a modell-országokban. Érdemes azonban észrevenni az összefüggést is: követni akkor lehet, s Magyarország a huszadik században mindig akkor volt követés- és teljesítőképes, amikor a nyugati modell-övezet maga is egyértelmű alapokon állott.
Például – a kilencvenes évtizedben – a tekintetben, hogy az Európát alkotó országok egy irányba húznak, vannak nemzeti érdekeiket felülíró globális érdekeik. Most azonban eléggé összezavarodott ez a közös, globális érdek. Mindezzel (a félreértések elkerülése végett) nem azt állítjuk, hogy a demokrácia nyugati rendjének vége, csupán annyit, hogy meglehet, a win-win logikának, a mindenki győztes, mindenki egy irányba fejlődik, mindenki növekszik, mindenki pedánsan követi a liberális demokrácia tankönyvi normáit típusú utópiáknak van vége. Rachman ellen-utópiájában már egyenesen zéró összegű jövőről beszél, amelyben a „szorongás” új korszaka éppen a kilencvenes évek „optimista” korszakát váltja, s ebben ami jó az egyik országnak, az nem jó a másiknak, az egyes nemzetállami célok más nemzetállami célokkal szemben jelentkeznek.
Meglehet, a szerző túloz. De írása (és a hozzá hasonló írások tömkelege) ráirányíthatja a figyelmünket a kapitalizmus itthon nagyon elhanyagolt kérdéseinek vizsgálatára. Erről a témáról az elmúlt több mint húsz évben rendkívül kevés szót ejtettünk. Készültek ugyan remek éves jelentések (például a Kapitalizmus és Közjó Intézet által), de a magyar közbeszéd ingerküszöbét – szemben az alkotmányos kérdésekkel – ezek nem érték el. Így azt is mondhatjuk, hogy az 1990 utáni magyar fejlődésből az egyiket (demokrácia) túltárgyaltuk, a másikra (kapitalizmus) lényegében rá se hederítettünk.
Az utóbbi hiányosság következtében nem sok fogalmunk van arról, hogy a fenti tanulmány nem pusztán csak politológiai, újságírói magánvélemény, de Magyarország jövőbeli helyzetét is érinti. Egyáltalán nem mindegy, hogy Rachhmannak igaza van-e, mert ha igen, akkor – Orbánék ide vagy oda – nehéz idők várnak ránk.
A szerző a Méltányosság Politikaelemző Központ igazgatója
