Már a nyitókép is a múlt és a jelen kettőségét mutatja, hiszen Bob Dylan Like a Rolling Stone c. számára a Costa Concordia óceánjáró január 13-ai tragédiájának hírfelvételeit vetítik a díszletül szolgáló előszoba falára.
A szereplők tánca, valamint a fiatalok gyújtogatása kellően kizökkentő esztrádműsora előrevetíti a brechti univerzumot.
Nem is kell csalódnunk, hiszen az ötszereplős dráma legelején már megjelenik a hatodik színész, akit a színlap Bert-ként említ (Báhner Péter), aki narrátorként, statisztaként, valamint metronómként szerepel leginkább a darab folyamán. Triangulumával mindig a hatásszüneteket jelzi, ettől kap a szöveg lüktető ritmikusságot. Időmérő- és jelző funkciója az első jelenet után válik egyértelművé, Bert a piros órát tekergeti hol előre, hol vissza: Schimmelpfennig szövege a replay-effektusra épít, azaz mindig vissza-visszajátszódik egy jelenet, csupán pár perccel korábbról, vagy más nézőpontból indítva. Nagyon izgalmas lehetőségeket rejt magában, azonban ezzel a szegediek nem mindig tudtak élni. Sokszor leginkább csak ugyanazokat a mozdulatsorokat láttuk újra és újra, és az unalmasságon túl nem adtak plusz értelmet az adott jelenetnek.
Szabó Gabi Romy Vogtländer-je igazi vamp a piros esőkabátjában, kesztyűjében, de mindemellett egy szélsőségesen tudathasadt fúria is – ezt a piros kiegészítők levetése után maradt fekete ruhája is sejteti. Szabó Gabi jól hozza a negyvenes fruskát: ahol kell, megejtően naiv kislány, viszont pillanatok alatt tud átlényegülni bosszúállóvá, kedvencünk mégis az első megjelenésekor az arcára kiülő meglepett mosoly a feleség, Claudia (Kéner Gabriella) láttán.
Kéner Gabriella Claudiája abszolút semleges jelenség, fürdőköpenyben, majd később pizsamában flangál a színen: nem igazán érti a hirtelen változást, csak sejti, hogy Romy gyökeres fordulatot hozhat szokásoktól vezérelt életébe. Épp ezért csak a darab végére jut el a végső döntésig, hogy a férfi válasszon: vagy a 19 év együttlét, annak minden örömével-bánatával, vagy egy nyár 24 éves halvány emléke.
A férfi pedig nem tud választani: Kárász Zénó Frankja a középszerűség bajnoka, könyve mögé bújva áll védekező pozícióban, s igazából Romyra sem emlékszik eleinte. Kárász Zénó jól alakítja a tesze-tosza apafigurát, nehezen hihető el róla a szenvedélyesség, hiszen a legforróbb, legintimebb jelenetekben is folyton mindig az éppen színen nem lévő nő miatt aggódik. A két nő – múlt és jelen – közti őrlődése végén aztán tragikusan egyedül marad, jövő nélkül.
A darab legtragikusabb szerepe Frank és Claudia fiának, Andreas-nak (Sorbán Csaba) jut. Ő az, aki egyszerre követi el, és bűnhődik is apja bűnéért, legalábbis Romy szemében. Andreas azonban eléggé egyszerű figura, valami hibrid punk-yuppie az öltözéke alapján, cselekedeteit tekintve viszont kissé infantilis. A legjellemzőbb azonosítója a falra firkált módosított ’anarchia’-jel – „A”-betű egy körben -, amely jellemrajz is egyben: van Andreas, körülötte pedig egy védő kör, hogy a valóság ne törhessen rá. Sorbán pontosan hozza a szerep által megkövetelt figurát, széles taglejtésekkel és gyermeki hisztikkel festi le a túlérett kamaszt.
Andreas védkörén belülre csak a barátnője, Tina (Gidró Katalin) juthat, aki tiszta feketében is egyfajta ártatlanságot sugároz magából, s a darab előre haladtával második narrátorává válik a történetnek. Csupán a hajában lévő piros festés, és a hasonló ajtókopogtatása sejtet valamiféle hasonlóságot Romyval. Valamint az a tény, hogy mindkettejüknek örök szerelmet ígérnek, és mindkettejüket becsapják.
És ha már örök szerelem, nem szabad megfeledkezni a ’Paris” feliratú nejlonzacskóról. Ez az a zacskó, melybe Claudia párizsi nászútjuk „tyúkkövét” csomagolja a költözéskor, mellyel a jövőbe, vagy a múltba lehet tekinteni – attól függ, honnan nézzük. Ironikus módon Romy ezzel a szatyorral fojtja meg a házaspár szerelmének gyümölcsét, Andreast – az örök szerelem beteljesülésének egyik akadályát.
Bodolay rendezése jó, azonban hiányzik belőle az a plusz, amitől átütő erejűvé válhatna a darab. A brechti song-betétek, kikacsintások elidegenítik a nézőt, és az sem segít az azonosulásban, hogy a Kisszínház relatíve tágas helyiség. Sokkal kisebb, intimebb térben nagyobb hatással bírna a színdarab.
