Már a Szeged újjáépítését célzó hatalmas munkálatok kezdetén gazdára lelt a Rudolf térre néző, az Aradi és a Híd utca által határolt ingatlan. (Ma már ezt így mondanánk – követve az utca és térnevek változását: a Híd utca és a Roosevelt tér sarkán álló telek, amit a Victor Hugo utca is határol.). A területet Tóth Péter fűszerkereskedő és felesége, Rohrbach Lujza vásárolta meg a várostól, nem titkoltan azzal a céllal, hogy egy szép palotát építsenek. Majd 1882. augusztus 2-án be is nyújtották a terveket engedélyezésre, amit már annak a hónap 28. napján – számos kikötést tartalmazva – meg is kaptak. Az akkori városrendezők a homlokzat magassága mellett még a párkányok kiszögelésének méretét is megszabták. Nem volt mit tenni, újra terveztették a palotát, és az akkori építészeti technológia és műszerpark mellett 1884 februárjára elkészült az épület, sőt az első bolt – egy úri divat üzlet – már 1883. május közepén fogadta a vásárlókat. Júniusban pedig egy cukrászda is csalogatta az arra sétálókat.
Azt felsorolni sem lehetne, miként változtak a tulajdonosok és a bérlők száz év alatt, de a múlt század végén, a XXI. század elején a Csongrád Megyei Idegenforgalmi Hivatal, és a Csongrád Megyei Testnevelési és Sporthivatal lakott az egyre inkább lepusztuló, sok mindenre, csak éppen palotára már nem emlékeztető épületben, de volt itt pár éve még Európai Uniós célokat szolgáló Europont is.
A tisztázatlan tulajdoni viszonyokra vezethető vissza, hogy jelenleg senki nem áldoz a palota felújítására – tudtuk meg Kondé Lajos plébánostól, a római katolikus egyház szegedi belvárosi plébániájának vezetőjétől. Mint elmondta: az egyház 47 százalékkal kisebbségi tulajdonosa a mintegy 2 ezer négyzetméteres, kétszintes épületnek, míg a tulajdoni hányad többsége, 53 százalék az állam kezében van. Ám ez az utóbbi rész hosszú évek óta pereskedéstől terhes, hiszen Szeged városa és a Csongrád Megyei Önkormányzat is szeretné visszakapni korábbi tulajdonrészét.
Nem csoda, hogy ilyen körülmények között senki nem kockáztatja a pénzét, már pedig a Tóth Péter palota felújítása nem filléres beruházás lenne. Ugyanis a csúf homlokzat felújítása csak egy lépése a teljes rekonstrukciónak, a ház szinte minden szegletét – köztük a díszes tetőzetet, a födémeket, a teljes épületgépészeti részt – újjá kellene varázsolni, ami száz- és százmilliókat emésztene fel. Könnyíthetné a beruházást, ha a tulajdonos pályázati pénzekhez jutna, és ilyen pénzek léteznek is. No de amíg azt sem tudni, ki a gazda, ugyan ki írja meg ezt a pályázatot?
Hogy mit gondolna minderről egykor élt Tóth Péter és felesége, aki a semmiből alig két év alatt varázsolt palotát 130 évvel ezelőtt? Ki tudja? Egy biztos: az egykoron oly szép épületdíszek alatt ma már ők is olyan félelemmel suhannának el („Ugye nem esik semmi a fejünkre?”), mint a palotaromot szánalommal figyelő, XXI. században élő szegediek.
