Családtagjai, barátai, kollégái és tisztelőinek sokasága kísérte utolsó útjára Garas Dezső Kossuth-díjas színművészt, a Nemzet Színészét, a Nemzeti Színház társulatának tagját a Farkasréti temetőben szerda délután.
“A magyar színjátszás egyik legnagyobb egyéniségétől búcsúzunk most, mély fájdalommal, megrendülve” – mondta Réthelyi Miklós nemzeti erőforrás miniszter a 77 évesen elhunyt színész ravatalánál. Mint mondta: Garas Dezső teljes életet élt, alázattal és szakmai tökéllyel játszotta szerepeit, és már életében halhatatlanná vált.
Nagyon-nagyon szerencsés ember, akinek kettő barátja van, nekem volt három is – mondta Garas Dezső 2009-ben a Zárórában. E barátok közül kettő – Törőcsik Mari és Sándor Pál – a szerda délutáni búcsúztatásán mondott beszédet. (A harmadik barát, Schwajda György 2010-ben hunyt el.)
Garas Dezső utolsó mozifilmjét, a Noé bárkáját épp Sándor Pál rendezte, aki a 2007-es bemutató kapcsán lapunknak elmondta, hogy számára is megfejthetetlen, mitől működött több évtizede a közös munkájuk. „Az arcától? A habitusától? Nyilván a képességeitől is. Fogalmam sincs, csak valahogy, ha eszembe jut egy film, a Dezső mindig bedugja a fejét a fantáziám ablakán, és azt mondja: itt vagyok…” És sokszor bedugta a fejét azon a bizonyos ablakon, hiszen az 1966-os Itt járt Mátyás király című filmjétől a Noé bárkájáig legalább 10 filmben dolgoztak együtt, többek között olyan klasszikusokban, mint a Régi idők focija, és a Ripacsok.
Sándor Pál szerint a nagy színészek nem is színészetből, hanem biológiából játsszák a szerepeiket. „Nem is igazán lehet egy Kállait, egy Törőcsiket vagy egy Garast instruálni. Az ember kitalál egy szerepet, ők megkapják, belebújnak annak bőrébe és akkor már náluk van a labda. Az igazán nagy színészek többet tudnak arról az emberről, akit játszanak, mint a rendező vagy az író, olyan dolgokat mutatnak meg belőle, ami papíron kitalálhatatlan.”
Garas szerint – ahogy azt Veiszer Alinda Záróra-kötetében olvashatjuk – viszont a szakma titka, hogy „Időben jól kell beszélni, és jó hangokat kell kieregetni. Nincs több titok. Papp Laci mondta mindig, hogy nincs annál egyszerűbb dolog: mindig eggyel többet kell ütni!”
A 2009 őszén készült interjúban Garas azt is elárulta, hogy nagyon fél a haláltól, pontosabban a haldoklástól. „Nem szeretnék még átmenni, de tudom, hogy át kell. Én még szeretnék az unokámmal hülyéskedni, szaladgálni ” – mondta. Mint mondta, egy kívánsága volt, hogy legyen unokája. „Nekem ez a maximum. Van egy családom, nagyszerű. Van két gyerekem, remekek. Egyik fiú, másik lány. Egyik remekebb, mint a másik. Jelen pillanatban itt tartok. Bárki néz kívülről, azt mondja, megalkuvó öregember. Az! De miért ne? Valakinek ezt a szerepet is el kell játszani.” Utolsó interjúját egyébként két héttel a halála előtt adta D. Tóth Krisztának, ahol éppen a Down-szindrómás unokájáról beszélt, aki bearanyozta az életét.
A Nemzet Színészét, a Nemzeti Színház társulatának tagját a Farkasréti temető Makovecz-ravatalozójában szerdán fél háromkor búcsúztatták. A művészt Réthelyi Miklós nemzeti erőforrás miniszter, Alföldi Róbert, a Nemzeti Színház igazgatója, Törőcsik Mari színművész és Sándor Pál filmrendező búcsúztatta.
