A zajongás, rontáselhárítás a magyar néphagyományban is élt. Bár nem öltöztünk jelmezbe, voltak varázsmondásaink, csörgőkkel, dobokkal űztük el a kísérteteket. A lakomák sem voltak ritkák a halottak ünneplésekor, a halotti tort például sokáig a temetőben, a családtag sírja mellett tartották.
A mindenszentek eredetileg vallási ünnep, a katolikus egyház összes szentjét ünneplik e napon, az 1. századtól ünneplik november 1-jén. A halottak napja november 2-án a családok elvesztett szeretteinek állít emléket, ám eredetileg azoknak a holtaknak az ünnepe volt, akikről a naptár név szerint nem emlékezik meg.
Vendégség a halottaknak
A családok valaha nagy mulatságokat rendeztek mindenszentekkor, ugyanis úgy gondolták, hogy a halottak kikelnek sírjukból, és meg kell vendégelniük őket. A halottakat egyébként nemcsak mindenszentekkor, hanem más ünnepeken is az asztalukhoz ültették az itt maradottak: húsvétkor, pünkösdkor, lakodalomban vagy karácsonykor.
A halott etetése eredetileg a halál utáni élet, az „élő holttest” képzetében gyökerezik. Eszerint a továbbéléshez az elhunyt igényt tart a használati tárgyai mellett ételre, italra és ruházatra. Közép-Európában – és a magyar nyelvterületen – az esetek többségében azonban már a lélek táplálásáról van szó, gyakran jelképes ételek fogyasztásával (só, víz, liszt, kenyér vagy cipó, illetve tej, bor és pálinka) vagy a halottat megszemélyesítő gyerekek, szegények etetésével. Ennek a hagyománynak a keretében a község szegényeit, koldusait vendégelték meg, akik cserébe a „halott lelki üdvéért” imádkoztak.
Az ásás, földmunka több faluban szigorúan tilos volt ezen a napon – ugyanis úgy vélték, hogy ezzel megzavarják a „porrá lett” holtak nyugalmát, és úgy hitték: emiatt valaki meghal a családban. A tilalmat kiterjesztették a következő hétre, sőt egyes vidékeken egész novemberre is, amelyet a halottak hetének/havának hívtak. Volt több olyan település is, ahol mindenféle munkát tiltottak a halottak napján, hogy az elhunytak nyugalmát ne zavarják meg. Ebben az időszakban illő volt a halottakért misét mondani, s róluk a napi élet során is megemlékezni.
Nem volt szabad kenyeret sütni sem, csak lepényt, lángost lehetett készíteni. Tilos volt a varrás, úgy hitték, hogy minden öltéssel a halottak testét szurkálják meg, de rizikósnak vélték a káposzta tartósítását – attól tartottak: megromlik. A babona úgy tartotta: ha valaki mindenszentekkor fát vág, a végtagjai megbénulnak.
Egyes falvakban hagyományosan mindenszentekkor a napon tartották meg a bíróválasztást, a cselédfogadást, és ekkor újították meg az egész tanácsot.
A sírhoz régen nem vittek virágot
A népi kultúrában a halottak napjának igen színes hagyományai vannak. A mindenszentekkel ellentétben az ünnep nemcsak a katolikusoké, hanem a reformáció több vallása is elfogadja: az evangélikusok és az unitáriusok hivatalosan is elismerik, a reformátusok csak szokásjog alapján, a templomon kívül emlékeznek meg.
A sírok megtisztítása, virággal díszítése éppúgy általánosan elterjedt szokás, mint a halottak lelki üdvéért szóló gyertyagyújtás. A legtöbb faluban ilyenkor felidézték az elhunytakhoz fűződő emlékeket, erre az alkalomra az időközben elszármazott, idegenben lakó családtagok is hazatértek, az elődök sírja így egyesítette maga körül az élő utódokat.
A sír virággal való feldíszítése és a gyertyagyújtás azonban körülbelül a 18. század óta szokás. A középkorban gyümölcsfák álltak a sírok között, ezek termése az egyházfi vagy az iskolamester jövedelmét növelte. A temetőket árokkal, sövénnyel, esetleg kerítéssel vették körül. Az árok egyrészt a csatangoló állatoktól védte a sírokat, másrészt ide temették a kereszteletleneket, kivégzetteket és öngyilkosokat.
(Forrás: Magyar Néprajzi Lexikon, illetve Kunt Ernő: Az utolsó átváltozás – A magyar parasztság halálképe)
