Az 1998-as országgyűlési választásokról László Róbertet, a Political Capital választási szakértőjét kérdeztük.
1998-ban, akárcsak 2010-ben a Fidesz „váltotta” az MSZP-t a kormányon. Mik a sarkalatos különbségek a két választás között?
A Horn-kormánynak távolról sem volt olyan jól szervezett ellenzéke, mint a Gyurcsány- és Bajnai-kormánynak. Míg 2010-ben a Fidesz győzelmének csak a mértéke volt kérdéses, addig az 1998-as választások elé teljes bizonytalansággal tekintettünk. Az, hogy ki fog kormányt alakítani, az utolsó volt a bizonytalansági faktorok sorában. A főkérdés az volt, hogy az 1994-ben vesztes és az azt követő négy évben tovább amortizálódott jobboldali pártok szavazói hová vándorolnak.
Az MDF kettészakadt (MDF-re és MDNP-re), a KDNP saját magával volt elfoglalva, az FKgP viszont látványosan erősödött. Kevesen hitték, hogy a jobboldali gyűjtőpárti pozíciót megcélzó Fidesz képes lesz megszólítani ezt a heterogén tábort, plusz az SZDSZ-nek az MSZP-vel kötött – és fel nem bontott – koalíciót megbocsátani képtelen centrumszavazókat.
Fotó: Soós Lajos / MTI
best of
A harmadik szabad választásról és más érdekességekről, történelemről és bulvárról olvashat az 1993-as évből a Best Of 1990-2009. emlékkönyvsorozat aktuális számában. A Sanoma Budapest kiadó emlékkönyvét keresse az újságárusoknál. A sorozat egy-egy évet feldolgozó számai kéthetente, az adott év legnagyobb slágereit tartalmazó CD-melléklettel jelennek meg.
További bizonytalanságot jelentett, hogy milyen kispártok jutnak be a parlamentbe: a kormány konfliktusos gazdaságpolitikájának baloldali veszteseire tekintettel sokan inkább a Munkáspárt befutására számítottak, mint a MIÉP-ére. Végül, de távolról sem utolsósorban, arra is kevesen fogadtak volna, hogy a választók ilyen mértékben büntetik majd a kisebbik kormánypártot, míg a nagyot alig: az MSZP közel 1,8 millió szavazójából négy év alatt 300 ezret sem vesztett, míg az SZDSZ 1,07 millió választójából 350 ezer sem maradt meg 1998-ra.
A látszólag dinamikus mozgások ellenére nem volt igazán élénk a politikai élet, sokan fordultak el a politikától egy jobb- és egy baloldali kormány leszereplése után, a kampány hevülete pedig még nagyon messze volt a 21. században megismerttől. Mindennek következtében se előtte, se utána nem látott mélységbe zuhant a részvétel (56,26 százalék), ráadásul Hajdú-Bihar és Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében az érvényességhez szükséges 50 százalék sem ment el szavazni, ezeken a helyeken tehát a listás szavazást is meg kellett ismételni a második fordulóban.
Mi volt az MSZP-SZDSZ-kormány bukásának fő oka, és mi hozta meg a sikert Orbán Viktornak?
A rendszerváltás utáni türelmi idő ekkorra fogyott el: a vasfüggöny lebontásával együtt tömegek várták az osztrák életszínvonalat, amit a második kormány sem hozott el, sőt a Bokros-csomag megszorításai hiába állították növekedési pályára az országot, a kormánypárti szavazók körében is rengeteg érdeksérelemmel járt. Közismerten sokat ártott a kormánynak az első nagy vihart kavart korrupciós botrány, a Tocsik-ügy is. Mindezt nem ellensúlyozta semmiféle szimbolikus politizálás, mélyebb érzelmi kötődést ekkor egyik kormánypártnak sem sikerült kialakítania, márpedig közösségépítés nélkül csak múló pillanatokig lehet politikai sikereket elérni.
Az MSZP mindkét fordulóban több szavazatot szerzett, mint a Fidesz, hogyan alakíthatott mégis ez utóbbi kormányt? Milyen szerepe volt mindvégig a kisgazdáknak?
A választási rendszerben rejlő együttműködési lehetőségeket átfogóan 1998-ban aknázták ki először. Ha tisztán listás rendszerünk lett volna, akkor valóban az MSZP-é lett volna a legnagyobb parlamenti frakció, hiszen 32,92 százalékot szerzett, míg a Fidesz csak 29,48 százalékot. A kormánytöbbség viszont az SZDSZ 7,57 százalékával együtt sem lett volna meg, náluk több mandátum jutott volna ugyanis a Fidesznek és az FKgP-nek, de a MIÉP nélkül nekik sem lett volna abszolút többségük. Az MDF pedig már ekkor kiesett volna a parlamentből, mivel csak 2,8 százalékot söpörtek be). Érdekes kérdés, hogy mi történt volna ilyen parlamenti viszonyok mellett: felmerülhetett volna a nagykoalíció (MSZP-Fidesz), egy Fidesz-FKgP-MIÉP-koalíció, esetleg egy Fidesz-FKgP kisebbségi kormány.
Mivel azonban kétfordulós, vegyes választási rendszerünk volt, lehetőség nyílt a két forduló közötti taktikai együttműködésre. A Fidesz, az MDF és az FKgP jelöltjei olyan hatékonyan léptek vissza egymás javára a különböző választókerületekben, hogy a 176 egyéni mandátumból összesen 119 az övék lehetett, míg az MSZP-nek és az SZDSZ-nek 56 jutott (egy pedig az ekkor függetlenként győztes Kupa Mihálynak). Így az MDF is megmenekült, hiszen 17 jelöltjük bejutott a parlamentbe, és minimális országos támogatottságuk ellenére kormánytényezővé válhattak. Ne felejtsük el, hogy a nagykoalíció lehetősége még így is felmerült, de a Horn Gyulával való összeborulásnál kisebb politikai arcélvesztéssel járt Torgyán József pártját hatalomba emelni – majd ott leszalámizni.
fotó: Soós Lajos / MTI
Milyen főbb vonalakban tért el a Fidesz ’98-as és 2010-es kampánya, Orbán Viktor stratégiája?
A két időpontban egészen eltérő volt a párt helyzete, célja, mozgástere, így szükségszerűen a stratégiája is. 1998-ban már az is viszonylagos sikernek számított volna, ha a négy évvel korábbi nagy veresége után életképes középpártként tudott volna megjelenni, míg 2010-ben, ha nincs meg a kétharmados többség, azt sokan kudarcként élték volna meg. Egészen más típusú kormányzást igényelne, ha a Fidesznek egy „egyszerű” alkotmánymódosításhoz együtt kellene működnie valamelyik ellenzéki párttal.
Párhuzamok mégis vannak. A „több mint kormányváltás, kevesebb mint rendszerváltás” 1998-ban fogalmazódott meg, 2010-re Orbán Viktor ezt a tétet emelte azzal, hogy teljesen új politikai rendszer kiépítését hirdette meg – igaz, csak a választási győzelem után. 1998-ban egy jól kidolgozott, a polgári középosztályra építő politikát hirdetett meg, amely az MSZP – részben inaktív és nyugdíjas – bázisával szemben határozta meg magát. A jól kézzelfogható kampányígéretek koherens világképet és célokat tükröztek. 2010-re már egyértelműen néppárti pozícióban lévő Fidesz már nem kockáztatott meg konkrét – tehát megosztó – ígéreteket, a hitelét vesztett kormány politikájának – annak is minden egyes lépésének – kitartó tagadása elegendő volt ahhoz, hogy sikerüljön elfoglalni a kormányképes alternatíva pozícióját.
