A szabadságot, a demokráciát ünnepelte Magyarország 1989. június 16-án Nagy Imre mártírhalált halt egykori miniszterelnök és társai újratemetésével. Ez volt a több mint negyven évig tartó kommunista diktatúra bukásának legnagyobb hatású eseménye. Huszonkét évvel ezelőtt a Hősök terén több százezres tömeg gyűlt össze, a Műcsarnok feldíszített homlokzata előtt hat koporsó feküdt a ravatalon: ötben Nagy Imre és társai nyugodtak, a hatodik szimbolikusan a forradalom ismeretlen mártírjait rejtette. Pedig tavasszal az MSZMP főtitkára, a halálos ítéleteket „ellenjegyző” Kádár János még kijelentette: Nagy Imre rehabilitálásának Magyarországon nincs semmi esélye.
Halál, halál, halál
Álljunk meg itt egy pillanatra és oldjuk fel a személytelen, szívtelen „és mártírtársai” formulát. Nagy Imre mellett akkor Gimes Miklós politikus, újságíró; Losonczy Géza, a forradalmi kormány államminisztere; Maléter Pál hadügyminiszter; Szilágyi József, Nagy Imre személyi titkára feküdt a Rajk László és Bachman Gábor által tervezett ravatalon. Mind az öt férfit a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedéssel vádolták, a politikai megrendelésre lefolytatott perük pedig csak halálos ítélettel végződhetett.
Szilágyi nem volt hajlandó együttműködni a hatóságokkal, éhségsztrájkba kezdett, megtagadta a vallomástételt, ezért ügyét elkülönítették a miniszterelnök perétől, a halálos ítéletet 1958. április 24-én 6 óra 39 perckor hajtották végre. Losonczy Géza is éhségsztrájkba kezdett és még a per megkezdése előtt a börtönben hunyt el 1957. december 21-én. Az úgynevezett Nagy Imre-per – szovjet vezetőkkel történt egyeztetés után – 1958. február 5-én kezdődött, a vádlottakra az MSZMP PB előzetes jóváhagyása után június 15-én mondta ki az ítéletet a Vida Ferenc vezette törvényszék. Nagy Imre: halál és teljes vagyonelkobzás. Gimes Miklós: halál. Maléter Pál: halál. Kopácsi Sándor: életfogytiglani börtön. Donáth Ferenc: 12 év börtön. Jánosi Ferenc: 8 év börtön. Tildy Zoltán: 6 év börtön.
Arccal lefelé temették
A három halálraítéltet Kőbányára, a Kozma utca 13. szám alatti Gyűjtőfogházba szállították, majd másnap, 1958. június 16-ának hajnalán egyenként kísérték őket a kivégzés színhelyére, a Kisfogház udvarára. A kiküldött bíró, Bimbó István, miután megállapította személyazonosságukat, felolvasta a bíróság ítéletét és a kegyelmi kérvények elutasítását. Ezután a hóhér, Bogár János következett. Először, 5 óra 9 perckor Nagy Imre nyakába akasztotta a kötelet, majd következett Maléter Pál és Gimes Miklós. Holttestüket a börtön udvarán ásták el, a hantokra lomot szórtak, hogy nyughelyük tökéletes titokban maradjon. Hivatalosan másnap közölték a kivégzések tényét, de a testek hollétéről a nyilvánosság semmit nem tudhatott.
Később, 1961. február 24-én a maradványokat kiásták, és a rákoskeresztúri új köztemető egyik távoli sarkába, a 301-es parcellába temették őket. Arccal lefelé, kátránypapírba tekerve. A pártállam még ekkor is rettegett, nehogy a mártírok nyughelye forradalmárok emlékhelye legyen, ezért a temetői nyilvántartásba hamis neveket jegyeztek be, Nagy Imre például Borbíró Piroska néven szerepelt.
Az MSZMP beadta a derekát
A tisztes újratemetést a kommunista diktatúra gyengülése, széthullása tette lehetővé az 1980-as évek végén. Megalakult a Történelmi Igazságtételi Bizottság (TIB), amely a kivégzettek újratemetését, az elítéltek rehabilitációját sürgette: 1988. június 16-án, a miniszterelnök kivégzésének 30. évfordulóján Nagy Imre nevét skandáló tömeg jelent meg a fővárosban – a tüntetést brutálisan szétverték, Grósz Károly miniszterelnök és pártfőtitkár fasiszta propagandának nevezte a demonstrációt. Később azonban az MSZMP PB beadta a derekát a „kegyeleti kérdések rendezésére”, majd Pozsgay Imre ellenforradalom helyett már népfelkelésnek minősítette az 1956-os eseményeket.
Élje át újra az újratemetést, még több kép 1989-ből a kattintás után!
Az újratemetést az állampárt zárt, csak a hozzátartozók részvételével megrendezett, titokban lebonyolított ceremóniának gondolta, de hamar világossá vált, hogy ennyivel nem ússzák meg. A TIB ’89 februárjában elérte, hogy megtarthassák az újratemetést, de csakis „normális” körülmények között, azaz nem kapcsolódhatott hozzá tömegdemonstráció. Végül az MSZMP ezt is tudomásul vette, és áprilisban ötnapi kutatás után megtalálták és exhumálták Nagy Imre és társai földi maradványait.
Az igazság pillanata
Az ünnepség június 16-án reggel 9 órakor kezdődött a budapesti Hősök terén, itt állt felravatalozva az öt mártír koporsója és a plusz egy, amit a forradalom névtelen hőseinek állítottak, ezt az ’56-os „lyukas” zászlóval takarták le. Először magánemberek helyezték el virágaikat. Sinkovits Imre 10 órakor felolvasta a megemlékezés menetét, 10 óra 10 perctől pedig Mensáros László, Rékasi Károly és Orosz Helga háromnegyed órán keresztül sorolta az 1956-ot követő megtorlás áldozatainak névsorát. A „hivatalos” koszorúzás 11 órakor kezdődött, elsőként Nagy Imre szülővárosa, Kaposvár polgárai, majd sorban az országgyűlés, a minisztertanács, a magyarországi egyházak, a külföldi nagykövetségek, érdekképviseletek és diplomáciai testületek képviselői, majd a hajdani harcostársak, egykori osztálytársak és az utódok tisztelegtek a mártírok előtt.
12 óra 30 perckor pedig egy percre megállt az élet és országszerte megszólaltak a harangok. Ezután a Hősök terén beszédek következtek, a legnagyobb hatást az akkor 26 éves Orbán Viktor mondatai váltották ki. Először követelte az ország nyilvánossága előtt a szovjet csapatok kivonását, és „elátkozta” a kommunista diktatúrát: „Valójában akkor, 1956-ban vette el tőlünk – mai fiataloktól – jövőnket a Magyar Szocialista Munkáspárt. Ezért a hatodik koporsóban nem csupán egy legyilkolt fiatal, hanem a mi elkövetkezendő húsz vagy ki tudja hány évünk is ott fekszik” – mondta (a fenti videóban 2:17-nél).
A megemlékezés fél kettőkor, a Himnusszal zárult, majd a koporsókat és a virághegyeket gyászkocsikra rakták, és a családtagok, a barátok, a meghívottak szűkebb köre autókba, buszokba ülve méltóságteljes tempóban elindult a rákoskeresztúri temetőbe. A mintegy háromórás ceremónia során ismét felolvasták az összes kivégzett nevét, többen beszédet mondtak, majd végső nyugalomra helyezték a mártírokat.
A Legfelsőbb Bíróság 1989. július 6-án hivatalosan is hatályon kívül helyezte Nagy Imre és társainak ítéletét, s bűncselekmény hiányában felmentette őket. Azon a napon, amikor a megtorlás fő irányítója, a kivégzéseket jóváhagyó Kádár János meghalt.
