66 évvel ezelőtt, 1945. február 13-án Budapesten átvonult a front. A fővárosban 52 napon át tartottak a harcok, de a város határában megjelent első szovjet harckocsi időpontjától az ostrom végéig 102 nap telt el. A magyar fővárosért folyó harccal csak Sztálingrád, Leningrád és Varsó ostroma említhető egy lapon a második világháború idejéből. Bár még Szálasi Ferenc, a nyilas rendszer vezetője is nyílt várossá akarta nyilvánítani Budapestet, Hitler teljesen elzárkózott az ötlettől és elrendelte, hogy a várost az utolsó emberig védeni kell. Hitler döntésének célja az időnyerés volt, továbbá szüksége volt a zalai olajmezők tartalékaira is a német hadsereg ekkor már jelentősen visszaeső mobilitásának megőrzéséhez.
Budapest az ostrom előtt nyüzsgő világváros volt, gyönyörű épületekkel, pezsgő éjszakai élettel, virágzó kereskedelemmel. Az ostrom alatt a budapesti épületek 80 százaléka megsérült. 1945 februárjában nem volt ablak, amely épen maradt volna a ’44 óta folyamatos bombázások és az ostrom kezdete után állandósult belövések miatt. A civil lakosság a doni hadsereg túlélőinek hazaérkezését leszámítva 1944-ben szembesült először a háború pusztításával. Az embereknek egyre többször kellett légitámadások alkalmával a légópincékbe rohanniuk, az ostrom alatt pedig egyenesen ott kellett élniük. Az fn.hu a stratégiai elemzés helyett ma egy Budapest legpokolibb pillanatait átvészelő hölgy, Vera néni visszaemlékezéseivel emlékezik az áldozatokra és arra, hogyan vált egykor törmelékhalmazzá a térség legszebb fővárosa.
Hol laktak az ostrom előtt és alatta?
1944-45 telén kilenc éves voltam. A nyolcadik kerületben, a Baross utcában laktunk a Kálvária tér sarkán. Apám kóser mészáros volt, édesanyám pedig besegített neki, ahol tudott. Papát 1944 tavaszán elvitték munkaszolgálatra, ősszel pedig a szolgálatról egyenesen a matthausen-i koncentrációs táborba, ahonnan csak 1946 augusztusában érkezett haza. Anyám terhesen itt maradt egyedül a két gyerekkel, velem és a nővéremmel, aki 16 éves volt akkor.
Mikortól lehetett érezni, hogy Magyarországot is elérte a háború?
Úgy emlékszem, hogy 1944 második felétől kezdve állandósultak a bombázások. A rádiókat még nem vették el, ezért mindig onnan lehetett értesülni, hogy honnan érkeznek és mikor a Budapest felé tartó bombázók. A városban több tízezer német katona volt, ezért miattuk németül is közölték a felhívásokat. Nagyon megmaradt bennem, hogy ilyenkor a Krokodil groß (a légiriadó német kódszava – szerk.) volt a német szöveg leggyakrabban emlegetett része. A bombázás előtt megszólaltak a légvédelmi szirénák is. Ilyenkor azonnal rohantunk a pincékbe.
Galéria az ostromról
Ha kinéztünk az ablakon, akkor látni lehetett azokat a szörnyű sávokat az égen (a légvédelem reflektorai pásztázták az ellenséges bombázókat – szerk.), aztán nem sokkal később elkezdődött az őrületes dübörgés. A villámlástól nem félek, de a dörgés ugyanezeket az érzéseket hozza vissza még most is. Gyerek voltam, úgyhogy ez nagyon erősen belém ivódott. A mai napig nehezen viselem az augusztus 20-i tűzijátékot is, mert a zaj élesen emlékeztet azokra az időkre. Egy idő után már olyan gyakorisággal szóltak a szirénák, hogy egyszer fel sem keltünk rá. Egy szomszéd dörömbölt az ajtónkon, hogy azonnal irány a pince! Ezekre az esetekre már mindenkinek elő volt készítve egy kis csomag, hogy ha huzamosabb ideig kellene lent tartózkodni, akkor legyen ruha, élelem.
Végig a Baross utcában maradtak?
Nem. Nyáron a rendeletnek megfelelően ki kellett költöznünk az otthonunkból a Baross utcából és a közeli Karácsony Sándor utcai csillagos házba kellett mennünk, a nagyszüleim lakásába.
Milyen volt az élet a pincékben?
A bombázások már tavasztól kezdve egyre sűrűsödtek, szinte állandóan a légópincében kellett lenni. Mi gyerekek megpróbáltuk elfoglalni magunkat, sokszor kultúresteket rendeztünk a pincében, hogy valahogy szórakoztassuk a felnőtteket és magunkat. Az ennivaló beszerzése nagyon nehéz feladat volt. A napi fejadagot mindenki megkapta és feketén is lehetett vásárolni, de ez nem volt egyszerű.
November elején a XIII. kerületben Szabolcs utcai kórház egyik épületébe tereltek át minket a nyilasok, én itt éltem át az ostromot. Itt már nem volt légópince, ha bombázás volt, az emberek nem tehettek mást, minthogy berohantak az épületbe. Az élelmiszer utánpótlás ekkora már nagyon leromlott, szinte semmi élelmünk nem volt. Anyám sokszor vízbe áztatott száraz kenyeret szerzett a nekünk, ő pedig alig evett valamit. A Weisz Alíz kórház szülész részlegéről volt egy ismerősünk, aki egyszer szerzett egy egész darab fekete kenyeret. A mai napig látom magam, ahogy sírva csókolgatom azt a félig száraz kenyeret.
Hogyan tudatosult önökben, hogy az ostrom elkezdődött?
A lövésekből lehetett a legjobban érzékelni. Nappal nem volt ellenséges repülőgép, mégis hallani lehetett ágyúlövéseket a távolból és tudtuk, hogy ezek már nem a magyar légvédelemtől származnak. Amikor egyre gyakoribbak lettek a belövések, már biztosan lehetett érezni, hogy a szovjet csapatok nagyon közel vannak. Karácsony környékén megállás nélkül hallottuk az ágyúzást. Az ostrom alatt viszont nem igazán volt már ellenséges bombázás, nem is volt már mit bombázni, mert romokban állt az egész város, nem volt ház, ami épségben maradt volna, főleg Budán.
Mikor találkoztak az első orosz katonákkal?
Úgy emlékszem a Szabolcs utcát január 11-én érték el a szovjet csapatok, talán Újpest felől jöhettek. Egymás között terjedt a hír, hogy már a közelben vannak. Német katonát a márciusi megszállás óta nem láttunk, magyart sem igazán. Tulajdonképpen mi egyedül a nyilas pártszolgálatosokkal kerültünk közvetlen kontaktusba, akik ide-oda terelgettek minket. Egyszer a Keleti pályaudvar rendező vonalaira is kihajtottak minket, de nem tudtak deportálni, mert a szövetségesek lebombázták a vasútvonalakat.
Mikor az oroszok megjöttek felszabadítva éreztük persze magunkat, de az első hullámban érkező, leginkább Közép-Ázsiából származó katonák borzalmas dolgokat műveltek a kórházban. Fiatal lánytól idős asszonyig mindenkit megerőszakoltak, bántalmaztak. Anyám úgy próbálta megvédeni a 16 éves nővéremet, hogy egy idős hölgy ősz haját levágták és ezt egy kendővel rögzítették a fejére, hogy így öregnek tűnjön. Később a kórház egyik szekrényében is bujtatta. Édesanyám a Felvidékről származott, jól beszélt szlovákul, az oroszokkal is képes volt szót érteni. Miután ez az első megszálló hullám elvonult, a következő szakasz már sokkal emberségesebben viselkedett velünk, adtak kenyeret is. A gyerekeket szerették, jól bántak velünk.
Mihez kezdtek mikor a front átvonult a környéken?
Visszaköltöztünk a nagyszüleim lakásába, mert a lakásunkat előzőleg egy nyilas pártszolgálatos foglalta el. Csodával határos módon megmaradtak az ablakok, mert az udvarra néztek, a ház pedig nem kapott találatot. Később átköltöztünk vissza a Baross utcába, de a „vendég” továbbra is elfoglalta a lakás felét. Később apám vásárolt nekik egy másik lakást, csak hogy elhagyják végre az otthonunkat.
Az ostrom még sokáig, majdnem egy hónapig tartott. Az ablakunk alatt egy szovjet löveg éjjel-nappal lőtte a város másik felét. Márciusban láttam először Budát a Duna partról, mert átmenni még nagyon nehéz volt, ugyanis a németek az összes hidat a levegőbe röpítették. Az egész horizont egy füstölgő romhalmaz volt. Borzalmas látvány volt.
Az ostrom befejeztével mennyi idő alatt normalizálódott a helyzet?
Úgy emlékszem egészen május júniusig rettenetes káosz volt városban. Rengeteg volt a rablás, gyilkosság, állandóan lehetett valakit hallani segítségért kiabálni az utcán. Egyszer láttam, hogy a Kálvária téren a rablók meztelenre vetkőztettek néhány embert és elvették mindenüket. Viszont az emberek segítették is egymást. Az, hogy vége a folyamatos bombázásoknak, az állandó fenyegetettségnek és hogy végre fel lehet jönni a dohos pincékből, hihetetlen eufória érzéssel töltött el mindenkit.
Örültünk, hogy életben láthattuk a régi ismerősöket.
Mindenki, még a gyerekek is segédkeztek a romok eltakarításában. Emlékszem, valamikor februárban, mikor már újra lábra tudtam állni – az állandó éhezéstől nagyon legyengült a szervezetem – még én is segítettem havat lapátolni az utcán. Az emberek egy ideig összefogtak és általában jók voltak egymáshoz, de kívánom, hogy ne tudjátok meg soha az életben, milyen érzés egy ekkora tehertől megszabadulni, hogy nem jönnek többet a repülők, nem kell rohanni a pincékbe!
