Mi jár annak, aki késelést kiált?

Egyelőre tisztázatlan, miért tört ki pánik szombat éjjel a West-Balkánban. Akár pusztán az elviselhetetlen zsúfoltság is indokolhatja, hogy tizenegy óra tájban rengetegen indultak a kijárat felé, de egyesek szerint az volt a kiváltó ok, hogy elterjedt a tömegben: valakit megkéseltek. A hír utóbb hamisnak bizonyult.

Mi jár a pánikkeltőnek?

„A Büntetőtörvénykönyv nem ismeri a pánikkeltés fogalmát – mondja lapunknak Magyar György ügyvéd. – Két hasonló tartalmú tényállás jöhet szóba.”

Az egyik a rémhírterjesztés. Meghatározása: aki közveszély színhelyén nagy nyilvánosság előtt olyan valótlan tényt – vagy való tényt oly módon elferdítve – állít vagy híresztel, amely alkalmas az emberek nagyobb csoportjában zavar vagy nyugtalanság keltésére, rémhírterjesztést követ el.

„Némi töprengés után rájön az ember, hogy ez a tényállás biztosan nem alkalmazható a szombati tragédiára – magyarázza az ügyvéd -, ugyanis rémhírterjesztés kizárólag közveszély színhelyén követhető el. A közveszély színhelye pedig nem lehet egy diszkó, csak olyan helyszín, ahol már az úgymond rémhír kipattanása előtt katasztrófa történt: árvíz, cunami, földrengés, vagy mondjuk kiszakadt egy vörösiszap-tároló gátja. Ha ma Kolontáron, nagy nyilvánosság előtt elkiáltaná magát valaki, hogy megint jön a vörösiszap, az tipikus rémhírterjesztés volna: bűntett, ami három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.”

A másik lehetséges tényállás a közveszéllyel fenyegetés. „Ezt az követi el, aki más előtt a köznyugalom megzavarására alkalmas módon azt a látszatot kelteni törekszik, hogy közveszéllyel járó esemény közvetlenül be fog következni – mondja Magyar György. – 2009 februárja előtt még biztosan azt állítottam volna, hogy ez a tényállás is nehezen húzható rá a West-Balkánban történtekre. Hiszen önmagában az, hogy valaki késelést kiált, kevés a közveszély érzet kialakulásához. Csakhogy két éve, a veszprémi Patrióta bárban elkövetett Cozma-gyilkosság óta a közönség agyába bevillanhat a kézilabdás erőszakos halála, és akár tömegével hihetik az emberek, hogy veszélyben forog az életük.”

Magyar szerint a szombati tragédia értékeléséhez „az elméleti jog már kevés”.

„Konkrétan kellene ismerni, hány olyan tanút képes előállítani a hatóság, aki állítja, hogy látott kést villanni, vagy látott olyat, aki brahiból kiabált késelést, vagyis megzavarta a köznyugalmat. Ha utóbbira lesznek szavahihető tanúk, és esetleg térfigyelő kamerák felvételei is segítik rekonstruálni az eseményeket, akkor megállapítható lehet a közveszéllyel fenyegetés törvényi tényállása. De ez is csak amúgy legföljebb két év szabadságvesztéssel büntethető vétség, önmagában kevés lett volna ahhoz, hogy emberek halljanak meg.”

Magyar György nem zárja, ki hogy az üzembentartók vagy a rendezők találhatták ki utólag a pánikkeltés sztorit, így próbálva elterelni a figyelmet a halált okozó, gondatlanságból elkövetett veszélyeztetésről. „Nekik lehetne elvben érdekük azt terjeszteni, hogy nem a beengedéssel volt a baj, hanem a vendégekkel, akiknek a viselkedése tette elháríthatatlanná a bajt.”