A jelenleg hatályos nyugdíjrendszer második pillérének, a kötelező magánnyugdíj-pénztári megoldásnak Matolcsy György szerdai bejelentése immár minden kétséget kizárva feladta az utolsó kenetet. Újabb stádiumába jut ezzel a vita, amely egyelőre a közvéleményt is megosztja. Intézetünk korábbi mérése azt mutatta, hogy ugyan a többség még a kondíciók ismerete nélkül is megfontolta volna az állami rendszerbe visszatérést, de volt egy szűk egyharmadnyi része az érintett csoportnak, amelynek tagjai akkor még elzárkóztak ettől a lehetőségtől. Okkal feltételezhetjük, hogy a bejelentett feltételek ismerete után már ők is másképp gondolják.
Jól sejthető, hogy ebből az alaphelyzetből nagy küzdelem indul, amelynek legalább két, egymástól látszólag különböző síkja van. Az egyik síkon a pénztárak üzleti érdeke alkotja a legfőbb motivációs erőt. A tét nyilvánvalóan hatalmas. 2800 milliárd forint vagyonkezelése illetve a befolyó tagdíjakból fixen leválasztott működési költségek hatalmas és kiszámítható bevételt hoztak ezeknek a pénzintézeteknek – függetlenül attól, hogy a befektetési döntéseik mennyire bizonyultak sikeresnek. El is indult egy szépen kivitelezett, profi reklámkampány, amely a pénztárak nevében agitál a váltás ellen „Az én életem. Az én pénzem.” szlogennel. A most megismert feltételek után lehet azonban bármennyire is szép ez a kampány, nehéz elképzelni, hogy racionális alapon bárkit is meggyőzne.
A másik síkon a politika meccse zajlik. Az ellenzéki oldalon legnagyobb lelkesedéssel a szocialisták kapták fel a pénztár-átalakítás ügyét. Számukra fontos társadalmi csoportot, az aktív korú, munkajövedelemmel rendelkezők körét érinti ugyanis mindenekelőtt az átlépés lehetősége. Ebben a csoportban a szocialisták még szebb napjaikban is hagyományosan gyengébb támogatottsággal rendelkeztek, mint a mérsékelt jobboldal. Itt esetleg pozíciókat foglalni számukra stratégiai kérdés lehet. A játék nem babra megy. Ha sikerül fogást találni az eddig megállíthatatlannak tűnő Fideszen ezzel az üggyel, az talán visszafordíthatná a belső megosztottságtól is egyre nehezebb helyzetben lévő egykori váltópárt lefelé csúszását. Az egyik, ha nem az utolsó szalmaszál ez a hagyományos magyar baloldalon.
Kell azonban lennie egy olyan vitatérnek is ebben a kérdésben, amelyet nem a nyilvánvaló üzleti vagy politikai érdekek határoznak meg. Korábbi fn.hu cikkemben próbáltam egyetlen szempontból a nyugdíj-finanszírozási átállás – egyébként eredetileg kb. 2050-ig tartó – folyamatát egyetlen kritikus nézőpontból áttekinteni. Ezúttal általánosabb problémát próbálok feszegetni egy egyszerű kérdést feltéve: ha nem így, akkor hogyan?
Adott egy 2006 óta megformált politikai miliő, amelyben az őszödi beszéd kiszivárgása óta finoman szólva nem ajánlott a választások után legalább a legemlékezetesebb ígéretekhez és vállalásokhoz képest homlokegyenest az ellenkezőjét csinálni. A most nagy többséggel kormányzó jobboldal márpedig nagyarányú adócsökkentéssel kampányolt. Ebből valamit teljesíteni kellett. Az szja-csökkentés kézenfekvő irány volt, hiszen egyúttal a foglalkoztatással összefüggő célokat is szolgálhatott – szemben egy áfacsökkentéssel, ami a kevésbé kívánatos fogyasztásbővülés útját nyitotta volna meg. Szintén a közelmúlt politikatörténete zárja ki bármilyen vagyoni típusú adó bevezetését, gondoljunk csak az ingatlanadó kálváriájára, vagy a teljesítményadatok alapján teljesen értelmetlenül bevezetett extra gépjárműadóra. Dobhatunk tehát itt egy horgonyt az szja-csökkentés mellett, adóemelés vagy újabb adók bevezetése nélkül.
Adott továbbá egy bizalomhiányos globális befektetői kör, amely a gyengélkedő gazdaságú európai országok miatt egyre idegesebben figyel. Míg Görögország és most Írország dülöngélése előtt reálisan el lehetett gondolkodni a költségvetési szigor átmeneti fellazításán, addig ez az opció mára kizártnak tekinthető. A maastrichti kritériumok GDP-arányos hiányt érintő kitételének szentírássá tétele volt az egyetlen módja annak, hogy a piacok bizalma fennmaradjon. Mert ott van még persze az IMF, mint opció, de az új magyar kormány – egyébként igen népszerű, politikailag könnyen értékesíthető – ambíciója a gazdasági önrendelkezés visszaszerzése volt, ezzel pedig az IMF gyámsága nem volt összeegyeztethető. Van tehát egy második horgonyunk, amely a bukás szinonimájává lett valutalapi segítség kizárásával a szigorú költségvetési hiány tartását tűzte ki.
A képletből – különösen rövid távon – nagyon hiányzott egy további tag, hiszen minden egyéb körülmény változatlansága mellett adócsökkentéssel egy időben szigorú hiánycélt teljesíteni képtelenség. Az inkább szimbolikusan hatásos kormányzati kiadások lefaragása esetében nagyságrendekkel kisebb megtakarításról beszélhetünk, ebből egyensúly még nem lesz. A képleten hatalmas lyuk tátongott, és ezt a lyukat tömték ki az ágazati különadók és a nyugdíjpénztári befizetések elterelése, illetve a tagok visszaléptetésével a vagyon visszaáramoltatása.
Akármelyik intézkedést nézzük a kettő közül, van a kritikusoknak sok igaza. Értelmes vitákat lehet a különadók piactorzító hatásairól folytatni, és rengeteg elméleti tudás áll a különböző nyugdíjfinanszírozási modellek összehasonlítása mögött is. Ezek a viták intellektuálisan inspirálóak lehetnek, érdemes is rájuk figyelni, de az eredeti kérdésemre nem láttam eddig, hogy bármelyik vitázó is válaszolni tudott volna: ha nem így, akkor hogyan?
Ha a két fenti horgonyt nem húzzuk fel – márpedig ehhez elég erős politikai illetve gazdasági érdek fűződik –, akkor valamit kell mondani a hiányzó hatalmas összeg forrásaként. Nyilván nem csak valamiféle szellemi restségből ered, hogy alternatív javaslattal eddig senki nem állt elő. A képlet ugyanis nagyon nehéz, és ez az egy, jelenleg éppen alkalmazott megoldás is nehezen, sok politikai kockázattal szülhető meg. Aki azonban színvonalasan, és nem a tőmondatok (pl. „a kormány lop”) egyszerű retorikájának szintjén kritizálja a nyugdíjfinanszírozás átalakítását, annak előbb vagy utóbb elő kéne állnia a farbával: ha nem így, akkor hogyan?
(A szerző a Századvég Alapítvány vezető elemzője.)
