„Az országban jelentősen vissza fog esni a vásárlóerő, szegényednek az emberek, egyre több olyan jelenség lesz, ami a rendvédelmi szervek nélkül nem lesz megoldható” – mondta pénteken Pintér Sándor belügyminiszter.
Pintér Sándor mondatában nem az a legfontosabb, hogy mégiscsak lesznek – illetve a továbbiakban is fönnmaradhatnak – megszorítások, hiszen az újságolvasó ember ezt eddig is tudta. A költségvetés kiadási oldalára ugyanis kettős nyomás nehezedik: a jövő évi viszonylag alacsony hiánycél, illetve a beígért adócsökkentések. Valószínűnek látszik tehát, hogy a szociális transzferek egy részének (ilyen például a családi pótlék, a szociális segélyek) reálértéke tovább csökken, és a közszféra megszorításai sem értek véget – mint arról korábban írtunk.
Újszerűbb ennél annak elismerése, hogy összefüggés van az elszegényedés és a növekvő bűnözés között. Pintér Sándor valószínűleg nem volt azzal tisztában, hogy kijelentésével a kormányzati politikát igazoló, szorgalmasan épített ideológia ellen intéz támadást. Ezen ideológia ugyanis még a megélhetési bűnözés létét is tagadja.
„Nem létezik olyan, hogy megélhetési bűnözés, az új kormány és az új parlament felállása óta nincs erre tolerancia” – amint Lázár János, a Fidesz frakcióvezetője mondotta ugyancsak pénteken.
Pintér szándékán kívül arra hívta föl a figyelmet, amiről sokan megfeledkeztek mostanában: az állami szociális ellátások szintje nem csak gazdasági vagy morális kérdés. A jövedelmek jelentős újraelosztása, a segélyezés, a szociális ellátórendszer nem pusztán arra jók, hogy kifejezzék a társadalom szolidaritását.
S nem is az a legfontosabb hatásuk, hogy csökkentik a gazdaság potenciális kibocsátását, illetve hogy „csökkentik a munkakedvet”, a munkakínálatot. Olyan önző okokból is érdemes a magas bérűnek támogatni a jövedelmek nagyobb mértékű újraelosztását, az egyenlőtlenségek csökkentését, mert így egy biztonságosabb országban élhet. Ennek persze hatékonyságbeli ára van.
Az Egyesült Államokban szociális ellátórendszer csak nyomokban van (Obama hiába is igyekszik ezen változtatni), de a világ egyik legversenyképesebb országa. A bűnözés viszont komoly gond, a népesség nagyjából 1 százaléka börtönben ül. A bűn ellen az európainál nagyobb szigorral küzdenek (több államban halálbüntetés, három csapás, stb.), magyar szemmel nézve mégis rémisztőek az amerikai bűnügyi statisztikák.
A politika feladata mindig az értékek közötti választás. Lehet csökkenteni az adókat és velük együtt a szociális transzfereket, és ezzel serkenteni a gazdaságot, illetve emelni a munkavállalási hajlandóságot. Lehet azt mondani, hogy csökkentsük a segélyeket, senki ne élhessen munka nélkül. Lehet azt mondani, hogy az adórendszerrel kevésbé csökkentsük a jövedelmi egyenlőtlenségeket, hogy motiváljuk a munkavállalókat a nagyobb teljesítményre.
De látni kell, hogy semmi sincs ingyen: mindennek társadalmi ára van, ami legközvetlenebbül a bűnözés növekedésében nyilvánul majd meg. A politika választhatja ezt az utat, ha a gazdasági növekedést helyezi mindennél előbbre. De nyíltan persze nem szokás bevallani, hogy ezzel a bűnözés növekedését is fölvállalja. Ilyenkor a büntetőjogi szigorítás szükségességének hangoztatása az ésszerű, ami persze – mivel a bűnözőknek egyre kevesebb a veszítenivalójuk – az egyre durvábbá váló bűncselekmények elszaporodásához vezet, ami újabb szigorításoknak alapozhat meg.
Ebbe az eszmei irányba természetszerűen nem fér bele a megélhetési bűnözés fogalma, sem az elszegényedés és a bűnözés közötti összefüggés boncolgatása – ezért is figyelemre méltó Pintér elszólása.
Magyarországon olyan közhangulat alakult ki, hogy azért kell sok adót fizetni, azért nagy az állami újraelosztás, mert van egy réteg, amely „nem hajlandó dolgozni”. Ezt a hangulatot a politikusok nem próbálták eloszlatni, nem próbálták számokkal bizonyítani, hogy a nemzeti össztermék mennyire kis részét költjük segélyezésre – ellenkezőleg, igyekeztek megfelelni a köznek.
Ennek jegyében született Gyurcsány „Út a munkához” programja, amely ellentmondott minden ésszerű megfontolásnak. Hiába állapította meg az Állami Számvevőszék, hogy nemzetközi összehasonlításban kiugróan magas összegeket költünk átmeneti közfoglalkoztatásra, amik pedig gyenge hatékonyságúak, és erőforrásokat vonnak el hatékonyabb eszközöktől, Gyurcsány tovább növelte ezen összegeket. Jóllehet pontosan tudnia kellett, a közmunkán keresztül vezet a legkevésbé az út a valódi, a munkaerőpiacon vállalható munkához.
És persze ezt a programot – a lényegét tekintve – üdvözölte, és viszi tovább a Fidesz is. Nem azért, mert ez pozitív hatást gyakorol hosszabb távon a foglalkoztatásra – az ugyanis kimutatott, hogy nem -, hanem mert a választók felé üzenet: íme, nem hagyjuk nyugton az ingyenélőket.
Magyarországon úgy tudott bekerülni az Országgyűlésbe egy kis párt jelentős erőként, hogy etnikailag azonosítani vélte a „nem dolgozó réteget”. Ami nyilvánvalóan a nagy pártok felelőssége is, hiszen sem az igazság kimondását, sem a választóik tájékoztatását nem tekintették feladatuknak, pusztán a rövid távú szavazatszerzést.
Mindezek után szerencsés, hogy elhangzott Pintér már idézett mondata. Szegénységellenes politika helyett szegényellenes politikát folytatni nem jó, mert sérti a középosztály és a jobb módúak érdekeit is – minél előbb felismerik a választópolgárok, annál jobb.
