Vass Lajos, a Magyar Állami Operaház Budapest főigazgatója felidézte, hogy az 1884-ben megnyitott dalszínház második művészeti igazgatója volt Gustav Mahler, aki 1888-ban Beniczky Ferenc intendáns hívására érkezett a magyar fővárosba. Rendkívüli feladatokat vállalt a művészi és anyagi fegyelem megszilárdítása ügyében, és ezek egy részét, amennyire ideje maradt, teljesítette is. Nemtelen támadások érték, nem elsősorban őt, hanem Beniczkyt – mondta.
Fischer Ádám, az est karmestere úgy vélte, a kollektív emlékezet nem úgy őrzi Mahler eredményeit és jelentőségét, ahogy az a valóságban volt. Arról beszél az utókor, hogy haraggal, sértetten ment el innen; márpedig jobb lenne, ha az itt töltött két és fél év eredményeit állítaná a zenei közvélemény a fókuszba, „igenis voltak, akik hittek benne”.
Michael Zimmermann budapesti osztrák nagykövet hangsúlyozta, hogy Mahler volt az első jelentős kulturális személyiség, aki Budapestet és Bécset összekötötte, hiszen a magyar fővárosból a Bécsi Operaházhoz szerződött. Haydn tavalyi, Mahler idei és Liszt jövő évi közös ünneplése osztrák részről az osztrák kulturális politika része, amely pedig az osztrák külpolitika fontos eleme.
Az ünnepléssel a felszín mögé tekinthetünk – fogalmazott -, Mahler idejében éppolyan nagy változások mentek végbe, amilyenek napjaink művészeti életére is hatnak. Feladatunk – emelte ki -, hogy támogassuk a kortárs kultúrát, akkor is, ha első látásra-hallásra nem könnyen befogadható.
Ioan Holender, a Bécsi Operaház nyáron nyugalomba vonult igazgatója arra emlékeztetett, hogy Mahler elsőként hozta közel a bécsi és a budapesti operaházat, de először Budapesten dolgozott. Azóta sok nagy magyar művész, Pataki Kálmán vagy Ilosfalvy Róbert, Budapestről indult az osztrák közönség meghódítására. „A mai Magyarországon a II. Feltámadás szimfóniájának előadása szimbólum: minden jobb és nagyobb lehet az Ybl-palotában.”
Rockenbauer Zoltán volt kulturális miniszter, kulturális antropológus szerint Mahler tipikus közép-európai jelenség volt. Kisebb-nagyobb operaházakban, zenekaroknál – Olmütztől Lipcséig – kezdte pályáját, és 28 évesen, 6 éves szerződés ígéretével érkezett vezető posztra Budapestre, már ismert muzsikusként, de a komponista karrierje innen, a magyar fővárosból indult.
Beniczky, Apponyi Albert felismerte a jelentőségét, beváltotta a hozzá fűzött várakozást; Wagner, Mozart, Verdi előadásai híresen jók voltak, mert becsvágyóan és maximalistán dolgozott. Ennek ellenére a korabeli sajtó támadásainak és elismeréseinek a kereszttüzében élt, főként Beniczky intendáns miatt, Zichy Géza akart és ült is a helyére. „Az akkori világ éppolyan volt, mint a mai, ok nélkül rántottak sárba és emeltek föl művészeket” – jegyezte meg.
Az ajtó másik oldalán álló Klemperer-portréra mutatva azt mondta, „Tango Egistónak és Nikisch Artúrnak a szobra is hiányzik – ők valamennyien csak rövid, de nagyon eredményes időt töltöttek a Magyar Állami Operaházban – e szobrok mementóul szolgálhatnak, miként tékozoljuk a tehetségeket.”
