A fordulat
Zajos nap volt 2010. június 3-a Magyarország számára. Kósa Lajos egy debreceni gazdasági konferencián azt állította, hogy államcsődközeli helyzetben vagyunk, s hogy csak nagy szerencsével kerülhetjük el Görögország sorsát. A forint azonnal zuhanni kezdett, s az esés folytatódott, mikor másnap Szijjártó Péter, a miniszterelnök szóvivője megerősítette Kósa szavait.
A helyzet azért volt rendkívül furcsa, mert a piaci szereplők tudták, hogy Magyarország helyzete sokkal jobb, mint a görögöké, sőt, az Európai Uniónak saját jól felfogott érdeke volt, hogy ezt kommunikálja is. A piaci reakciót az válthatta ki, hogy nem lehetett tudni, mit akar a kormánypárt az államcsőd emlegetésével: azt akarja üzenni, hogy nem tartja a deficitet, vagy azt, hogy tartani fogja bizonyos intézkedések árán?
Bár ezt sosem mondták ki nyíltan a Fidesz politikusai, de, mondhatni, ráutaló magatartást tanúsítottak, mikor a büdzsé hiányának emeléséről volt szó. A “tömegsírnyi” csontváz (Varga Mihály) feltárásának beharangozása a választási kampány alaptétele volt, miközben soha el nem hangzott, hogy az elszaladó hiányt a Fidesz szeretné visszafogni. Volt viszont szó “kisebbfajta csodáról” (Orbán Viktor), amellyel az állampolgárok bizalmát és optimizmusát már a választást közvetlenül követő időszakban vissza kell állítani, kezdve például a falusi kisiskolák és a kistelepülési kórházak újranyitásával.
A szándék egyértelműnek tűnt: magasabb hiányt jelezni, ezért a felelősséget a Bajnai-kormányra terhelni, majd a kezeket széttárva tárgyalni az EU-val és az IMF-fel, végül kis átrendezéssel a magasabb hiányszámon belül maradva megvalósítani a kisebbfajta csodát, kiadásnöveléssel és adócsökkentéssel.
A Fidesz második emberének látványos produkciója ellenére június 3-ának kulcsmomentuma Orbán Viktor brüsszeli látogatása volt, amikor is Barroso bizottsági elnök a magyar miniszterelnök tudomásra hozta: nincs engedmény, tartani kell a 3,8%-os GDP-arányos hiányt. A Fidesz által bejárni kívánt út elején leeresztették a sorompót, s talán az a leginkább meglepő, hogy a sorompót a Fidesz vezetői ezt megelőzően nem vették észre. Kósa és Szijjártó nyilatkozatai nyomán a Fidesz-vezetők szembesültek azzal, hogy kormánypárti politikusként megszólalva egészen más hatást válthatnak ki, mint ellenzéki korukban. Az alapprobléma azonban mégiscsak az volt, hogy ki kellett találni: merre menjen a Fidesz, ha tartania kell a hiányt. Márpedig június 5-én Varga Mihály, először a Fidesz-politikusok közül kimondta, hogy ezt fogják tenni.
A program
A háromnapos kormányülést követően június 8-án bejelentett 29 pontos programmal a Fidesz sok tekintetben visszatért 1998-as politikájához, egy hosszú, nyolcéves “plebejus” vargabetű után. A Fidesz-kormány 1999-től is olyan szja-változást hajtott végre, amely az alacsonyabb jövedelműek számára volt kedvezőtlenebb, a közepes és magasabb jövedelműek számára pedig kedvezőbb. Most is ez történik: a személyi jövedelemadó új rendszere a havonta 240 ezer forintnál kevesebbet keresők számára rosszabb lesz, mint a mai szisztéma, e határtól felfelé pedig jobb (a havi bruttó átlagjövedelem 200 ezer forint körül van ma Magyarországon).
Az adójóváírás két év alatt történő kivezetése azt jelenti, hogy az eddig 0%-os kulccsal adózó minimálbér 16%-os kulcs alá esik majd, holott a minimálbérre bejelentett munkavállalók százezres nagyságrendű csoportja valószínűleg valóban minimálbért kap, messze nem mindenki jut feketén pluszjövedelemhez (s az sem igaz, hogy 2,5 millióan tartanak el 10 millió embert: a minimálbéresek csak szja-t nem fizettek eddig, fogyasztási adót és járulékot viszont igen).
Az egykulcsos adórendszer azoknak kedvez, akik ma évi 5 millió forint felett keresnek, hiszen az ő esetükben a jövedelem 5 millió forint feletti részére alkalmazták a 32%-os felső kulcsot – de most már nem fogják. Ráadásul az alsó szja-kulcs már idén is csak 17%, így a 16%-os adókulcs inkább (ügyes) pr-fogás, mint valódi gazdaságpolitikai fordulat. A kormány egyébként azóta bejelentette, hogy emelné a minimálbért, hogy a nettó kereset ne csökkenhessen. Ám ez a munkaadók terheit fokozná (hiszen a járulék nem csökken, ezt is közölte a kormány), így viszont aligha indulhat el a tömeges munkahely-teremtés. Az adóköteles minimálbér azt is jelenti, hogy az amúgy is alacsony segély és a munkával megszerezhető jövedelem közötti különbség kisebbé válik: segélyezési csapda keletkezik, kevésbé éri majd meg dolgozni azoknak, akik képzettségük (hiányából) adódóan csak minimálbéres állást tudnának betölteni.
A felső adókulcs eltörlése viszont lehetővé teszi, hogy a magasabb jövedelműek éves szinten több tízezer vagy több százezer forintot takarítsanak meg. Azzal érvelni, hogy így a gazdagabbaknak több pénzük marad munkahelyeket teremteni, a jól ismert leszivárgás-elmélet maga (értsd: ha jobb a gazdagoknak, akkor automatikusan jobb lesz a szegényeknek is), amelyet százszor cáfoltak már közgazdászok és szociológusok, s amely a Fidesz által oly erőteljesen elítélt neoliberális tételek egyik legfontosabbika. Kevésbé udvariasan: önfelmentő szöveg azok részéről, akik felmondják a társadalmi szolidaritást.
Az adómentes háztartási munka terén persze valóban keletkezhetnek új munkahelyek, ám ez ügyben messzemenő és borús társadalompolitikai következményekkel kell szembenézni. Bár a Fidesz tervei tisztázatlanok, egyelőre úgy fest, hogy a kormány nem az alkalmi munkát szeretné kedvezőbb adózási környezetbe helyezni, amire nagy szükség volna, s nem is a háztartási munka társadalmi megbecsültségét növelné, mint egyes fejlett jóléti államok. Ha az államnak e ház körüli tevékenységekben “semmi keresnivalója”, akkor járulékfizetés sem lesz, és a vele járó szociális jog és biztonság sem jön létre, aminek hiányában nem túlzás új cselédség kialakulásától tartani.
Az alacsony jövedelműek számára létfontosságú a közműdíjak növekedésének szintén megígért megállítása. Mivel a közműcégeket korábban sok esetben sikerült úgy privatizálni, hogy verseny nélküli piac jött létre, egyáltalán nem árt, ha az állam kezébe veszi az ügyeket. Ám nagy kérdés, hogy a rezsiárak blokkolása kompenzálja-e az adójóváírás megszüntetését a háztartások számára, valamint hogy kialakulhat-e ismét az a helyzet, mint az első Orbán-kormány gázár-támogatási rendszerében, amelyben a magasabb jövedelműek támogatása nagyobb mértékű volt, mint a szegényebbeké?
Családi adózás nem lesz, holott, Orbán Viktor korábban határozottan kiállt mellette. A családi adózás azt jelenti, hogy az adózás alanya a család, nem az egyén. A KDNP 2007-es családi jövedelemadóról szóló javaslata például 4 kulcsos szisztémát javasolt. A “családi adózás” így valójában az 1999-ben bevezetett gyerekek után járó adókedvezményhez való visszatérést jelentheti. Változás lehet viszont az első Orbán-kormány gyakorlatához képest, hogy mivel a minimálbér adóköteles lesz, ezért ebben a körben is érvényesíthetővé válik az adókedvezmény. Megint csak kérdés azonban, hogy ez kompenzálja-e majd az adójóváírás megszűnését. Az adóköteles jövedelemmel nem rendelkezők kimaradnak az adóelőnyből, hacsak nem vezetik be azokat a brit és kanadai technikákat, amelyek révén ott lehetővé vált, hogy a munkanélküli, illetve alacsony jövedelmű családok is részesei legyenek az adókedvezmény-rendszernek. Ám ha az adójóváírás megszüntetését teljesen kompenzálnák az adókedvezményekkel, akkor megint csak növekedne a költségvetési deficit.
A közkiadásokat érintő korlátozások sorában igen látványos a pártok 15%-os költségcsökkentése, valamint autó- és bútorstop. Ezek költségvetési vonzata minimális, ennek ellenére fontos intézkedések. Az állami cégek vezetőinek kétmilliós bérkorlátozását újdonságként kezelni kissé furcsa, hiszen ezt a Bajnai-kormány vezette be, s néhány hét szünet után most újból rendszerbe állítják. Az igazi tétel a közszféra bérkeretének 15%-os csökkentése lehetne, ami valószínűleg elbocsátást jelentett volna. Ám Fellegi Tamás nyilatkozata szerint nem lesz tömeges elbocsátás. Olyannyira nem, hogy még az Orbán-bejelentés hetében kiderült: a bérkeret-csökkentés kizárólag az állami cégekre vonatkozik, más közintézményekre nem. Jó, hogy tanárokat, ápolókat nem bocsátanak el, viszont így nehezen áll elő az intézkedések tervezett szaldója.
Mint ahogy az is kérdéses, miképp lehet beszedni idén 200 milliárd forint adót a pénzintézetektől (ebből 120 milliárdot a bankoktól). A pénzintézeti különadó mellett számos érv szól. A bankoknak valóban illene kompenzálniuk az állami segítséget (amit az állam hitelből fedezett). Másfelől viszont meg kellene akadályozni, hogy a különadó terheit az ügyfelekre hárítsák, de azt is, hogy a különadó miatt a bankok a hitelezési tevékenységen spóroljanak, megbénítva a gazdaságot. Mivel a részletek egyelőre nem ismertek, azt sem tudhatjuk, hogyan kezeli a kormány ezeket a problémákat.
A napokban még egy irány tárult elénk: a hovatovább meteorológiai léggömbként funkcionáló Kósa Lajos ezúttal azt vetette fel, hogy egyes uniós támogatással tervezett nagyberuházások szükségességét felül kellene vizsgálni. Ez már csak azért is logikus nyilatkozat Kósától, mert ha a Fidesz a kis- és középvállalkozások érdekében kívánja átalakítani az uniós pénzek elosztásának szerkezetét, akkor előbb-utóbb mondania kell valamit arról is, honnan venné el a pénzt, amit a vállalkozóknak adna.
Az eredmény
Összességben tehát a Fidesz szembesült azzal, hogy kénytelen tartani a hiányt, s hogy néhány nap leforgása alatt át kellett alakítania gazdaságpolitikai célrendszerét. A Fidesz – szerintem nem túlzás ezt állítani – váratlanul a szakadék szélére csúszott, de három okból nem következett be a zuhanás.
Az első, hogy a kellemetlen költségvetési feladatok nagyobb részét elvégezte a Bajnai-kormány. Nagy-Britanniában, Franciaországban, Németországban, Spanyolországban, nem beszélve Görögországról, gigantikus megszorító csomagokat jelentenek be a kormányok, azt célozva, hogy a 10%-hoz közelítő vagy azt elhagyó deficitet évek alatt leszoríthassák. Magyarországon ezzel szemben az Orbán-kormány feladata a 3,8%-os hiány stabilizálása, s akkor sincs nagy baj, ha idén kevéssel túlcsúszik rajta (mondjuk, 4,5%- on belül marad). Bár a kormány számára kellemetlen, hogy nem teheti, amit akart, de Orbán Viktornak mégiscsak sokkal könnyebb a dolga, mint Cameroné, Sarkozyé, Merkelé, Zapateróé vagy Papandreué.
A második, hogy a Fidesz ugyanazt a kommunikációt folytathatja, mint eddig: szidhatja az előző kormányt. Nem a szavak, hanem a cél változott meg. Eddig azért hibáztatta a Fidesz Bajnaiékat, mert ezzel akarta eladni a hiánynövelést, most azért, mert ezzel adja el a hiánynövelésre épülő gazdaságpolitika elmaradását. A szövegben azonban nincs törés. Ez a magyarázata annak, hogy a Fidesz politikai értelemben a közelébe sem került az őszödi katasztrófának.
Végül, e kedvező (!) adottságok birtokában már össze lehetett állítani egy olyan intézkedéscsomagot, amely jól eladható. Az egykulcsos adó bevezetése a többség számára látványintézkedés. Akire valóban hatással van, annak vagy nagy hátrányt okoz (adójóváírás kivezetése) vagy olyan, ami nélkül is magasan az átlag feletti életszínvonalat tarthatna fenn (a felső kulcs eltörlése). A közszféra takarékossági intézkedései kevés pénzt hoznak, viszont kommunikációs értelemben “ütősek”, a bankadó által biztosítani hivatott pluszbevétel bizonytalan, de a cél népszerű.
“It’s the economy, stupid! – írták a Clinton-stáb táblájára 1992-ben, mikor a politikai siker receptjét keresték. “It’s the politics, stupid! – írhatták volna az Orbán-kormány táblájára 2010 júniusában, mikor a gazdaságpolitikai krízis megoldását kutatták. A Fidesz nem azért nézte végig az MSZP vergődését, hogy ne tanulja meg: gazdasági kényszerpályára kerülhet, de a politikát neki kell diktálnia, ha fölényben akar maradni.
Az írás az Orbán-kormány első heteiről szóló elemzés részlete, a teljes szöveg az Egyenlítő című folyóirat július-augusztusi számában jelenik meg.
