Fokasz Nikosz: A Fidesz érdeke a semmitmondás

A kutatásaikban négy kategóriába sorolják a médiában megjelenő témákat. Melyek ezek?

Először csak esettanulmány jellegű kutatásokat végeztünk, úgyis mondhatnám, hogy egyes médiatémák „tukmálták ránk” magukat. Elsőként a Tilos Rádió-üggyel, majd a kettős állampolgársággal és az arról szóló a népszavazással kapcsolatos médiamegjelenéseket vizsgáltuk. Kiderült, hogy a kutatásaink túlnőnek az egyszerű esettanulmányokon, főleg ha összekapcsoljuk a konkrét témákat más rokonterületekkel. A Tilos Rádió esetét például a gyűlöletbeszéddel, a népszavazást pedig Trianonnal és a kedvezménytörvénnyel. Ez alapján kezdett el felsejleni valamilyen tipológia. Az volt a sejtésünk, hogy különböző kategóriákat lehet felállítani aszerint, hogy egy-egy témával kapcsolatban a médiában hány cikk jelenik meg, és ezeknek a cikkeknek a száma időben hogyan alakul. Ezt a sejtést megerősítette a politikusok hazugságaival kapcsolatos vizsgálódásunk.

Négy típusba soroltuk végül a sajtóban megjelenő közéleti témákat. Léteznek az aktualitásokhoz, ilyenek például az évfordulókhoz köthető „kötelező” cikkek. Vannak továbbá a valamilyen váratlan esemény által kirobbant szenzációk. Felállítottunk egy örökzöld-kategóriát is, amely azokat az újra és újra visszatérő témákat írja le, amelyek több éve-évtizede ugyanolyan intenzitással vannak jelen a médiában. Ha veszünk egy tízéves időtartamot, annak bármely szakaszában nagyjából mindig ugyanannyi új cikk jelenik meg például Trianonról vagy a privatizációról a magyar sajtóban. Az őszödi beszéd napvilágra kerüléséig a politikusok hazugságairól szóló híradások is ilyen örökzöldnek számítottak. A negyedik kategóriánkat gumicsontnak neveztük el. Ezekre az a jellemző, hogy a politika tudatosan próbálja meg időnként bombázni e témákkal a sajtót. Ilyen gumicsont például az ügynökkérdés. Időről időre valakik előrángatnak egy ügynökügyet, s ha az ismert embert érint, akkor a média nem vonhatja ki magát alóla, így intenzíven foglalkoznia kell vele. Egy ilyen ügy kis időre szenzációként viselkedik, aztán egy idő után lecseng, majd megint szenzációként fog berobbanni a közbeszédbe a következő. Már csak azért is ráillik a gumicsont elnevezés ezekre, mert néha az embernek az az érzése, hogy a politikusok akkor rángatnak egy ilyet elő, amikor úgy találják, hogy jobb, ha ezen rágódik a média, mint ha valami máson.

A fenti témák időnként válthatnak kategóriát is?

Általában azt gondoljuk, hogy a szenzációk a semmiből törnek elő. Semmilyen cikk nem jelent meg 2003. december 24-ig a Tilos Rádióról, de a botrány után (amikor az egyik műsorvezető élő adásban részegen kijelentette, hogy „legszívesebben kiirtanám az összes keresztényt” – a szerk.) az volt az ember benyomása napokig, hogy a sajtó szinte mással sem foglalkozik. A kutatási eredményeink viszont árnyalták azt a képet, hogy ez a semmiből tört volna elő. A sajtó mindig figyelembe veszi ugyanis a befogadó szempontjait, segíti őt a megértésben. Ezt a legkönnyebben úgy tudja elérni, hogy az új témákat már ismert közéleti témákkal rokonítja. A Tilos Rádió-botrány előtt már korábban elindult a gyűlöletbeszéddel kapcsolatban egy diskurzus, ami ennek a szenzációnak a hatására nevet és identitást váltott. Tilos Rádió-ügyként folytatódott, ez eltartott 3–4 hónapig, akkor az érzelmi töltet kihunyt, s azóta megint gyűlöletbeszéd címszó alatt zajlik tovább.

Említette a hazugságot, amely közéleti szempontból Őszöd óta nyilván másképp működik a médiában…

Van olyan, amikor egy váratlan esemény megváltoztatja egy korábban is létezett közéleti téma státuszát. Az őszödi beszéd napvilágra kerülését követően a korábban mindennaposként tárgyalt „politikusi hazugságok” témakör szenzációalapúvá változott. Egészen másképpen néz ki a belpolitikai jellegű hazugságokkal foglalkozó cikkek időbeli dinamikája az őszödi beszéd napvilágra kerülését megelőzően és azután. Tehát sokszor átmehet az egyik típusú téma a másikba. A szenzációnak és az örökzöldnek kiemelkedő szerepe van a média rendszerszintű működése szempontjából. A szenzációk amellett, hogy váratlan eseményen alapulnak, mindig érzelmileg nagyon fűtött témák. Az esetek többségében ez megrökönyödést, felháborodást, ijedelmet, tehát inkább negatív érzéseket jelent egy közösség számára. Ebből a szempontból a szenzáció révén az érintett közösségnek közös identitásélménye lehet.

Tehát a szenzáció közösségformáló erő?

A modern társadalmakban sok makroközösség létezik, de ezek személytelenek, elképzelt közösségek. Tagjai vagyunk például egy nemzetnek, miközben e nemzet tagjainak 98 százalékával sosem fogunk találkozni valószínűleg. Egy szenzáció felvillanása, egy rövid, 3–4 hónapos időszakra „megvilágítja” az adott – elképzelt – közösséget. Egyszerre jelen lesz mindenki, mert ugyanarra gondol mindenki az adott szenzáció kapcsán. Nem ugyanaz a véleménye, de tudja, hogy most ez a fontos, most ez zajlik. Ez nagyon emlékeztet a régi faluközösségekre, ahol mindenki mindenkit ismert, emlékeztek a saját múltjukra, a település a személyközi kapcsolatok révén alakította ki az identitását. A szenzációnál egy pillanatra ez a dolog termelődik újra. „Mi vagyunk azok, akik megrökönyödtünk az őszödi beszéden.” Közös identitás alakul ki. Ez a „mi tudat” politikai dimenziót is kaphat, az értékítélet lehet persze eltérő, és így már valamilyen politikai tábor identitásának a formálódását jelenti. Ha a szenzáció ráadásul komoly érzelmeket vált ki, akkor nagyon kontúrosan elhatárolódnak az oldalak, ahogy azt 2006-ban tapasztalhattuk a Gyurcsány-beszéd kapcsán.

Eddig visszamenőleg vizsgálták a témákat, s így állapították meg, hogy valami szenzáció-e vagy sem. Elképzelhető ez a jövőre nézve is? Most van olyan téma, amiből valami miatt szenzáció lehet?

Van néhány szenzáció, ami egy sajátos metamorfózison megy keresztül. Ilyen volt az olaszliszkai gyilkosság és az őszödi beszéd. Ezek egy idő után nem eltűntek a médiadiskurzusból, hanem átalakultak, és mára egyfajta hivatkozási ponttá váltak. Amikor Olaszliszkáról beszélünk, akkor már nem konkrétan az ott történtekre gondolunk, hanem arra az általánosabb képre, hogy milyen veszélyben élünk, milyen feszültségek és súrlódások lehetnek a magyarországi többségi és a roma kisebbség között. Őszöd is egyfajta metaforája lett a politikai hazugságnak és manipulációnak. Mára ezek a konkrét események iránytűként igazítanak el bennünket, így élnek tovább. Elképzelhetőnek tartom, hogy a ma szenzációnak számító BKV-körüli ügyek szintén egy idő után átesnek egy ilyen metamorfózison. Az állami erőforrások párt- vagy magánvagyonokra áttranszformálásának metaforájává válhat, és a BKV mint ilyen szimbólum fog örökzöldként velünk élni.

Kampány idején a politika több gumicsontot dob a sajtónak, vagy a véletlen elszólások, hibák adják a médiatémákat, ahogy az most látszik? A politika ilyenkor jobban irányítja a közbeszédet, vagy a véletlenek a meghatározók?

Kampány idején felgyorsulnak az események, a szenzációknak is lerövidül a kihordási idejük. A szenzáció ideje ilyenkor csak hetekben mérhető, mert elő kell jönni az újabbakkal. (Legalábbis ez a hipotézisünk, ezt vizsgáljuk most.) De hozzáteszem, akármilyen témát is néztünk az elmúlt tízéves időszakban, a parlamenti választási kampányok az örökzöldeken – hazugság, Trianon, privatizáció – nem hagytak nyomot, ugyanannyi cikk jelent meg ezekről, mint más időszakokban. A népszavazások előtti kampányokra ez nem igaz, mivel azok mindig konkrét témákról szólnak. A parlamenti választások soktémás időszakok. Ilyenkor a kampánystratégák tervei mellett a közbeszéd alakulásában szükségszerűen szerepe marad a véletlennek is. Egyrészt abban, hogy a sokszereplős médiajátszmában mi kerül éppen terítékre, másrészt hogy a terítékre került témák milyen nem várt, véletlenszerű következménnyel járhatnak. Kampányidőszakban a média igen érzékeny állapotban van, tehát nagyon pici behatások esetén is kiszámíthatatlan a reakciója. Akár a káoszelmélet „Pillangó-hatásának”. A mostani kampányban kényelmes helyzetben lévő Fidesznek az a legjobb stratégia, hogy ne próbálkozzon újabb témák bedobásával a közbeszédbe, mert nem lehet kiszámítani a következményeit egy újabb szenzáció médiatálalásának. A kivárás, a semmittevés, semmitmondás a számára a legracionálisabb stratégia.

Ön azt állítja, hogy a médiának ma nagy szerepe van a közös emlékezet megőrzésében. Hogy érti ezt?

Egy Pierre Nora nevű történész a nyolcvanas években azt írta, hogy a modern társadalmakban már nincs olyan igazi emlékezés, mint ami a paraszti emlékező közösségeknél volt, ahol egyik generáció a másiknak adta át a maga tapasztalatait, emlékezeteit. Nora szerint a modern és személytelen társadalmakban az emlékezés lehetősége megszűnt, de az akarata megvan. Szerinte a történelem veszi át azt a szerepet, hogy valamilyen módon a múltat megkonstruálja. A hagyományos társadalmakban az emlékezésnek tehát megvan még a közege, a modern társadalmakban csak az emlékezés helyei vannak meg. Ezek szimbolikus – akár térbeli, akár időbeli – helyek, amik valamilyen referenciapontként működnek a számunkra. Például a Batthyány-örökmécses, a Hősök tere vagy Ópusztaszer, ezek mind szó szerint is helyek, de egyben az emlékezés helyei is. Az emlékezés helye ugyanakkor időbeli is lehet, a magyar nemzet számára például március 15-e, október 23-a is az emlékezés helye. Pierre Nora azt mondja, hogy ma már a személytelen közösségek csak az emlékezés helyei révén, azokat referenciapontként használva tudnak emlékezni. Mi ezzel szemben úgy véljük, hogy a szenzációk azokra a rövid időszakokra, amíg szenzációként kezelik őket, megteremtik az emlékezés közegét. Másfelől bizonyos szenzációk – mint láttuk – túlélik a szenzációszakaszukat és referenciaponttá, ennyiben az emlékezés helyeivé válnak. Úgy véljük, hogy ilyen értelemben a média is segít az emlékezésben, az identitásunk kialakításában. Meglátjuk, hogy kiállja-e a történészék bírálatát ez a felvetésünk.