Néhány hét múlva megválasztjuk, melyik párt irányítsa az országot. Úgy tűnik, hogy a döntésünk zsákbamacska lesz, ugyanis a nagy pártok mind a mai napig nem álltak elő programjaikkal. A Fidesz részéről érthető, hogy inkább a regnáló kormány hibáiról, bűneiről beszél, és nem a saját – megvitatható – cselekvési terveiről. Másrészt, ha komolyan vesszük a demokrácia alapértékeit, amely nemcsak pártok, hanem programok versenye is, akkor ez elég felelőtlen és olcsó magatartásnak tűnik. A szocialistáknak pedig legalább a mundér becsülete miatt kellene előállni valamilyen írásos programmal, de ők sem követik a kisebb pártokat, amelyek már kiadtak ilyeneket. A Jobbik, az MDF, KDNP és az LMP különböző részletességgel, minőséggel és tartalommal megemlítették az oktatási rendszerről szóló elképzeléseiket is a dokumentumaikban. A közbeszéd azonban ezekről sem szól. A Fidesz és a KDNP egy-egy szakpolitikusának elszólása került az újságok címoldalára e témakörben, amely szerint a rossz tanárokat el kell bocsátani.
Magánvélemény, pártvélemény
Elsőként a Népszavának nyilatkozó Sió László szavaiból emelték ki, hogy a Fidesz elbocsátaná az alkalmatlan pedagógusokat. Az oktatáspolitikus egy komplex, külső pedagógusértékelési rendszerről beszélt, amelynek egy eleme vagy esetleges következménye a tanári állás megszűntetése egyes alkalmatlan pedagógusoknál. (Másoknál ugyanakkor az értékelési rendszer nagyobb bért, megbecsülést is jelenhetne). Jellemző a kormányra készülő párt kommunikációjára, hogy az „elszólástól” rögtön elhatárolódott a Fidesz helyettes szóvivője. Cser-Palkovics András magánvéleménynek nevezte Sió reformjavaslatát. Később, amikor Orbán Viktort kérdezték a nyilatkozatról, – bár megjegyezte, hogy nem követte az ügyet – már úgy válaszolt: „az minden szakmában úgy van, hogy (…) az alkalmatlanokat el szokták bocsátani”. Ezután már Szijjártó Péter is hasonlóképpen nyilatkozott (naná).
Az Egyenlítő TV „nagy leleplezéséből” kiderült, a KDNP oktatáspolitikusa hasonló terveket vázolt fel egy lakossági fórumon. Hangfelvétellel bizonyította, hogy ezt mondta Hoffmann Rózsa: „Új mozzanat a mi elgondolásunkban, hogy a pedagógusok munkáját szakemberek kívülről, objektíven ellenőrzik (…) ebben az is benne van, hogy az a pedagógus, aki nem képes fejlődni, aki nem képes a munkáját magas színvonalon végezni, attól a szakmának meg kell válni.” A KDNP – a Fidesz-kommunikációtól eltérően – rögtön hivatalosan is megerősítette, hogy ez a párt álláspontja.
Korbácscsattogtatás, kádári homály
Nem maradt szótlanul az ügyben az MSZP sem. Tatai-Tóth András, a párt oktatási és kulturális munkacsoportjának vezetője – a kádári idők nyelvi fordulatait idézve – így védte meg a pedagógusokat, „a megfelelő oktatáspolitikai feltételek biztosításával a jelenlegi pedagógustársadalom is képes megfelelő módon megoldani az aktuális problémákat”. Azt azonban elismerte, hogy „az oktatás és nevelés területén is új megoldásokat kell kialakítani”.
Ezen feladat ellátására nem korbácscsattogtatással, illetve elbocsátással való fenyegetéssel lehet rábírni a pedagógusokat, hanem egyebek mellett a munkavégzés feltételein való javítással, a valódi teljesítmények elismerésével, valamint a „tisztességes polgári lét” biztosításával – fűzte tovább a gondolatot Tatai-Tóth András. Arató Gergely pedig nyílt levélben kérdezett rá, hogy mennyi pedagógust akar elbocsátani a Fidesz-KDNP.
A kampány tehát dübörög, de mi lesz a pedagógusokkal? A Fidesz részéről – konkrét program hiányában – Pokorni Zoltán mondataiból érdemes kiindulnunk. A Fidesz alelnöke és korábbi oktatási minisztere többször hangsúlyozta: van remény arra, hogy a következő kormányciklus idején megszülessen egy hosszú távú stratégia, jövőkép. Pártja elképzelései és az államfő által felkért Bölcsek Tanácsa megállapításai között „hangsúlybeli különbségek vannak, de nincsenek ellentétek”. Tehát a hosszú távú jövőkép ügyében a Szárny és teher című kötet adhat valamilyen útmutatást.
Mit mondanak a bölcsek?
Mint a Bölcsek Tanácsa oktatáspolitikai fejezetét jegyző Csemely Péter az fn.hu-nak elmondta, szükség van a szakfelügyeleti rendszer létrehozására. Hozzátette, „nem olyan jellegű szakfelügyeletet szeretnénk visszaállítani, ami valami „központi bizottság” utasítását viszi le az iskolákba, és hajtatja végre a tanárokkal, hanem egy olyan hálózati rendszer kiépítését szorgalmazzuk, amely a nagy tekintélyű és tapasztalatú pedagógusokon alapulna, akik segítenék a kollégáikat, és terjesztenék a jó gyakorlatokat”. Az értékelés alapján különbözőképp dotálná az állam a pedagógusokat. „Azokat kell megbecsülnünk, de azokat nagyon, akik letettek valamit az asztalra. Ez persze egy széthúzódó bérskálát fog eredményezni, de ezzel meg kell barátkozni.” Az értékelés után, a skála másik végén lesznek azok a pedagógusok, akik nem feleltek meg a kritériumoknak. E pedagógusokat először megsegítenék (továbbképzésekkel, segítő tanárokkal satöbbi), s ha így sem tudna megfelelő színvonalon tanítani, akkor jöhet szóba az elbocsátás.
A szakfelügyeleti rendszer nem hangzik túl jól a rendszerváltás előtt is pedagógusként dolgozók számára. Egy akkoriban általános iskolában tanító tanár úgy foglalta össze, hogy a szakfelügyeleti értékelés nagyon „emberfüggő” volt. Voltak jól felkészült, humánus szakemberek, akik egy-egy óralátogatás után bíztatták a pedagógusokat, javító szándékú kritikát fűztek a látottakhoz. De sokan a hatalmi ambíciójukat fitogtatták, amikor lekezelően bántak a tanárokkal, az iskolavezetőknél „elvágták” a karrierjüket. És ahogy Csermely Péter is említette, mint „nemkívánatos mellékhatást”: a párt szemeként és füleként a szocialista embertípusnak szerintük nem megfelelő nevelési és oktatási módokat próbálták kiiktatni az iskolákból.
Szakfelügyelők, de honnan?
Abban nagyjából mindenki egyetért, hogy a szakfelügyelet megszüntetésével megszűnt a pedagógusok valós értékelése. Ezt a szerepet nem tudta átvenni a kétes színvonalú minősítéseken alapuló szaktanácsadói kör sem. Külső értékelésre tehát szükség volna. Kérdés, hogy ennek a szakfelügyelet visszaállítása lenne-e a megfelelő formája. Ez ugyanis továbbra is „emberfüggő” lenne. Akár pozitív hatással is bírhatna, ha kompetens emberek működtetnék a rendszert, és maguk a felügyelők is értenének ahhoz, amit tenniük kell. A sokat említett finn közoktatást például egy (azóta már megszűntetett) kemény szakfelügyeleti rendszerrel hozták helyre, és repítették a világ élvonalába. Németország több tartományában ma is kísérleteznek az újrabevezetéssel.
Ha Magyarországon be akarnák újra vezetni a szakfelügyeletet, felmerülne a kérdés, ki lenne a szakfelügyelő? Honnan szereznénk ennyi kompetens szakembert, aki tudja, mit kellene
tenni? Egy oktatáskutató szerint még az sem biztos, hogy volna annyi szakember az országban, aki képes lenne kiképezni a felügyelők hadát. Ha nem sikerül ezen a csatornán keresztül többlettudást bevinni a rendszerbe, akkor csak oda jutunk, ahova a megélhetési tanártovábbképzés, a minőségbiztostás, a kompetenciamozgalom és a hasonló dolgok vezettek – tette hozzá forrásunk.
Arra meg jobb nem is gondolni, hova vezet, ha inkompetens emberek tömegeinek kezébe hatalmat adunk, vagy ha pártkatonák bújnak szakfelügyelőmezbe.
