A rossz tanárnak kevesebb fizetést adnának

A köztársasági elnök két éve kérte fel a Bölcsek Tanácsát, hogy dolgozzon ki egy helyzetértékelést, és írjon le egy javaslatcsomagot az oktatás megújítására és a korrupció felszámolására. A javaslat a Köztársasági Elnök Hivatalának oldaláról letölthető. Az elnök úgy vélte, hogy az oktatás a jövőbe vezető út egy kritikus eleme („szárny”), a korrupció pedig egy olyan teher az országban, amely ha így marad, meggátol minden fejlődést. A Szárny és teher címmel pénteken megjelent dokumentum oktatási részét jegyző Csermely Pétert kérdeztük a magyar oktatási rendszer újjáépítésére tett javaslataikról.

Azt hangsúlyozza a dokumentum, hogy már nem elég újabb reformokat elindítani az oktatásban, újjá kell építeni azt. Miért tartották fontosnak kiemelni ezt a kifejezést, mit takar az újjáépítés?

Úgy éreztük, hogy annyira összekuszálódtak az oktatás viszonyai, az egész irányítási, finanszírozási rendszere, az egymásra rakódó döntések egymást sokszor kioltó hatásai, hogy már nem elég egyes részterületeken – akár jó irányban – toldozgatni-foldozgatni, hanem az egész rendszeren, szinte minden területen egyszerre kell változtatásokat kezdeni. E mellett fel kell vázolni egy hosszú távú, 10-20 éves, kiszámítható utat. Ez nem azt jelenti, hogy ki kell dobni mindent: számos, a mai oktatásban jól működő elemet meg kell tartani. Ide tartoznak azok az értékek, amit a kiváló pedagógusaink létrehoztak. Kiállunk a jelenlegi színes iskolaszerkezet (8+4, 6+6, 4+8 osztályos iskolák) mellett. A Térségi Integrált Szakképző Központok (TISZK-ek) létrehozását – még ha sok esetben elsietett is volt – jónak tartjuk. És még sok megőrzendő értéket felsoroltunk a kötetben.

Az elmúlt 20 évben, de különösen az utóbbi évtizedben, az oktatáspolitika sokszor rendeleti úton próbált meg változtatásokat bevezetni. Ha rájött, hogy ezzel nem oldotta meg az adott problémát, akkor a finanszírozási rendszerbe beépített egy újabb elemet, hátha úgy megoldódik. Így alakult ki ez a gigantikus, barokkos intézmény, amivé lassan az oktatás irányítása és finanszírozása vált. Ha az aktuális döntéshozónak támadt valamilyen ötlete, akkor nem ütköztette a széles közvéleménnyel, de az oktatásban résztvevő szakemberekkel, a pedagógusokkal sem. Amíg a pedagógusokat nem tudjuk meggyőzni arról, hogy az adott változás az ő érdekükben történik, addig az nem fog megvalósulni.

A pedagógusok a saját szakmájukról is nagyon eltérő elképzeléseket vallanak. Hogy lehetne minden egyes pedagógus egyetértését megszerezni a reformokhoz?

Nem parttalan demokráciáról beszélek. A magyar pedagógusi gárda valóban nagyon differenciált. Nem lenne jó, ha azoknak a véleménye győzne egy ilyen alapvető újjáépítésben, akik minél kevesebb erőfeszítést szeretnének tenni az iskoláért, mert esetleg már belefásultak az állandó reformokba vagy általában motiválatlanok. A minőségigényt és az értékeket nem szabad feladni a „minden áron való konszenzus mindenkivel” elv alapján. De a saját tapasztalatomból is tudom, hogy ha megadjuk a lehetőséget és teret az igazán minőségi munkát végző, innovatív pedagógusoknak, akkor ők tudnak hatni a többiekre is. Ezt nagyon kevéssé használták ki az utóbbi időben.

Eddig azt láttuk, hogy az egyik politikai erő kitalál és bevezet valamilyen oktatási reformot, majd jön a másik, és szétveri azt, még mielőtt kifutása lenne. Majd emez is kitalál valamit, aminek ugyanez lesz a sorsa. Politikai értelemben lát esélyt a konszenzusra egy ilyen újjáépítéshez?

Fontos volna, hogy a politikai erők legalább alapdolgokban egyetértsenek. Azért is mentünk bele a részletekbe a javaslatok kidolgozásánál, hogy mindenki találhasson valamit, amely alapja lehet az egyetértésnek. Ha csak sarkos véleményeket fogalmazunk meg, akkor hitvitává válhatna a dolog. Az oktatással kapcsolatos diskurzusban az utóbbi időben már a szóhasználaton is sok múlik. Van, hogy a felek egyetértenek valamiben, csak az egyik így, a másik úgy fogalmazza meg ugyanazt, de ezen elbukik a konszenzus. Ha kimondjuk például, hogy integráció, szegregáció vagy fejlesztés, akkor az ország pedagógusainak egyik része kiváló dologra gondol, a többiek pedig borzasztóra. Ezt ilyen értelemben is fel kellene sürgősen oldani. A konszenzust egyébként szerintem ma sokszor bután, egyfajta szavazásként értelmezzük. Azt gondoljuk, hogy mindenki megtartja a saját álláspontját, azokat összeadjuk, és megnézzük, mi az eredmény. Elfelejtjük, hogy ha értelmes vita alakulhat ki, akkor az emberek meg tudják győzni egymást.

Csermely Péter (fotó: Gáti András-képgaléria)

Több pénzt a jó pedagógusnak

A jó oktatás kulcsa a jó pedagógus. Ezt számos tanulmány, kutatás is bizonyítja. A Bölcsek Tanácsa is kiemelt szerepet szán a kiváló, magas presztízsű, megbecsült pedagógusok képzésének, a pályán lévők támogatásának. Az egyik legsürgetőbb feladatnak tartják, hogy néhány éven belül a pedagógusképzés váljon a legirigyeltebb elitképzéssé, ahová csak a legjobbak juthatnak be. Ezt hogy lehetne elérni?

Pillanatokon belül természetesen nem lehet rendbe tenni a pedagógusképzést, de pillanatokon belül el kell kezdeni a rendbetételét. A jelenlegi helyzet tarthatatlan. Egyfelől azt látjuk, hogy lassan már alig valaki lesz ténylegesen tanár azok közül, akiket ilyen szakra vettek fel. Ezt meg kell változtatni. Csak annyi hallgatót vegyünk fel, amennyi álláshely várható, és csak azokat, akik tényleg tanárnak készülnek. Mellesleg az álláshelyekben nem lesz hiány, mert pedagógusgenerációk nyugdíjba mennek az elkövetkező időkben. Különösen igaz ez a természettudományokat tanítókra. De ezzel együtt több területen szűkebb a munkaerőpiac, erre figyelni kell. Az ennek megfelelően kialakított képzéseknél viszont nagyon másképp kell gondolkodni, mint jelenleg. Nagy ösztöndíjakat kell adni azoknak, akik odakerülnek, viszont el kell várni és biztosítani is kell nekik egy nagyon magas színvonalat. Annak a kevésnek, aki elvégzi a tanárszakot, annak pedig egy biztos állás, és segített, mentorált pályakezdés kell. A bolognai képzési rendből ki kell venni a pedagógusképzést. Az ugyanis nagyon sok kimeneti és bemeneti pontot ad, s ez összekuszálja a helyzetet. Sok lehetőséget ad például arra a hallgatóknak, hogy időközben meggondolják magukat. A tanári pálya alacsony presztízse miatt nagy a kísértés, hogy időközben átváltson a hallgató egy jobb jövedelmet, státuszt biztosító útra. A bolognai képzés után ráadásul másfél szakos tanárként kerülnek ki az egyetemről a fiatal pedagógusok, akiket nehezen tudnak alkalmazni az iskolákban. A magyar oktatási struktúrához a kétszakos tanári végzettség illeszkedik. Ehhez kellene visszatérni. Mi egy ötéves, osztatlan képzést javaslunk. A bolognai átállásnak azt az elemét viszont, hogy megnövelték a gyakorlati időt, nagyon jónak tartjuk. Sőt még meg is növelnénk egy fél évvel, mert így a növekvő gyakorlati idő mellett a hallgatók nem a tanév közepén végeznének, mint most, amikor nagyon kevés állás üresedik.

Hogyan képzelik el annak az elérését, hogy a tanári pálya a fiatalok számára vonzó, biztos egzisztenciát jelentő, magas presztízsű életcél legyen?

Ez szintén egy hosszabb távú, de fontos cél, amihez a pályán lévő pedagógusokat is segíteni kell. Ennek sok összetevője lehet. Ilyen például, hogy a mai, igen vegyes színvonalú tanártovábbképzéseket jó minőségű, hasznos képzésekké alakítjuk. Szükség van a szakfelügyeleti rendszer létrehozására. Nem olyan jellegű szakfelügyeletet szeretnénk visszaállítani természetesen, ami valami „középponti bizottság” utasítását viszi le, és hajtatja végre a tanárokkal, hanem egy olyan hálózati rendszer kiépítését szorgalmazzuk, amely a nagy tekintélyű és tapasztalatú pedagógusokon alapulna, akik segítenék a kollégáikat, és terjesztenék a jó gyakorlatokat. A pedagógusok értékelése ma szinte nem működik. Ennek egyik oka, hogy az igazgatók képzése sem megfelelő. Ha nem jó a vezető, nincs akkora tapasztalata és tekintélye, hogy egy értékelést hitelesen el tudjon végezni.

Képgaléria a Szárny és teher bemutatójáról (FN-Gáti András)

A pedagóguspálya alacsony vonzásának, presztízsének, a kontraszelekciónak a méltánytalanul alacsony bér a legfőbb oka. Nem ezen kellene változtatni?

Pontosítanék. Méltánytalanul differenciálatlanok a pedagógusbérek Magyarországon 2002-ben nagyon sokba került az országnak az általános, 50 százalékos béremelés, de nem hozta meg a várt hatást. Nem is volt mérhető a pedagóguspálya értékének megváltozása. Ez az út tehát ma sem járható. Azokat kell megbecsülnünk, de azokat nagyon, akik letettek valamit az asztalra. Ez persze egy széthúzódó bérskálát fog eredményezni, de ezzel meg kell barátkozni – leginkább azzal a jó munkával, amely nem kevés pedagógus sajátja ma is.

olvassa tovább a cikket!

—-A jó iskolák szabadságát megerősítenék—-

A magyar oktatás fenntartói és finanszírozási rendszere egy sajátos, hibrid rendszer, amely egyrészt a központi, másrészt az önkormányzati szintre is delegál feladatokat és jogköröket. Ráadásul nem teljesen tiszta, hogy milyen a viszonyrendszer ezek között. Mi a megoldási javaslatuk egy átláthatóbb, igazságosabb és hatékonyabb rendszerre?

A javaslatcsomagunkat társadalmi munkában, kevés szakember bevonásával készítettük, ezért erőforrásaink végesek voltak. Nem tudtunk például részletes számításokat végezni arra, hogy milyen konkrét fenntartói modell lenne a legjobb. Ma az iskolák eredményes vagy sikertelen működése sem a fenntartói jogosítványokban – hogy milyen jogrendszerben, mennyire önállóan működik az iskola -, sem a finanszírozási kérdésekben nem számít. Ez tarthatatlan. Mi az intézmények differenciált kezelésére tettünk javaslatot, aminek egy felállítandó központi intézményhez delegált független értékelési rendszer lenne az alapja. Ha egy iskola egy ilyen komplex értékelésben (amelynek leírtuk az elemeit) nem jól teljesít, akkor oda célzott irányítási rendszert kellene bevezetni. Tehát célszerű lenne megvonni onnan azt a jogkört például, hogy helyben – akár az iskola, akár a fenntartó – megválassza az igazgatót. Központilag kapna egy olyan vezetőt, aki elő tudja segíteni a minőségi oktatás kialakítását, s e mellett az adott iskola célzottan kapná a pénzeket is, célzott feladatok megvalósítására.

Tehát a jó iskolák nagyobb szabadságot kapnának, mint a rossz iskolák…

Pontosan. De ez nem büntetés lenne a ma még rossz iskoláknak, hanem segítség ahhoz, hogy minél hamarabb kerüljenek be a jó iskolák közé. Ha viszont a ráfordítások ellenére sincs huzamosabb ideig javulás, akkor (és csak akkor) felmerülhet az iskola bezárása is.

Ez a szabadságdifferenciálás a tartalmi szabályozásban is megjelenik. A javaslatuk szerint felül kell vizsgálni a Nemzeti Alaptantervet és a kerettanterveket is. A rossz iskoláknak konkrét központi tanterveket szabnának meg, miközben a jó iskolák szabadon írhatnának helyi tanterveket.

Még mindig van egyfajta egyenlőségi illúzió ebben az országban, pedig ez régen sem működött. Az oktatásban különösen nem. Mi ezekkel a javaslatainkkal leszámolunk ezekkel az illúziókkal. Bizony jó sok olyan iskola van ebben az országban, amely teljesen szabadon alakíthatja a saját tantervét (és tették már jó páran ezt eddig is). Ezt még egyszerűbbé kellene tenni – a legjobbaknak. Ugyanakkor abban az iskolában, ahol nem gyűlt fel a kellő szakértelem, először – célzott segítséggel – gyűjtögetni kell, és csak utána jöhet el a tanszabadság ideje.

Kritikával illetik az oktatási integráció jelenlegi gyakorlatát is. Úgy fogalmaznak, hogy nem a szegregáció elkerülésére van szükség, hanem intézményi integrációra. Mit jelent ez pontosan?

Elismerjük, hogy vannak nagyon tiszteletreméltó, és sikeres példák az integráció terén ma is. De úgy véljük, nem működik, hogy egy teljesen más kultúrából érkező gyereket csak úgy beültetünk egy másik közegbe, különösen akkor, ha ott jogos indulatok fogadják ezt az akciót. Ezt nem szabad erőltetni, különösen nem jogszabályi szinten, szankciókkal. Két dolgot lehet csinálni. Az eddigi kezdeményezéseket is tovább lehet folytatni, de csak a személyes hitelen alapuló meggyőzés útján. Vannak jó példák, jó és befogadó közegek az országban erre is. Az integráció fő iránya viszont szerintünk nem ez, hanem az iskolarendszer integrációja. Az, hogy a leszakadó iskolákat minden eszközzel, intenzíven segíteni kell.

Ha csak jó iskolák és jó tanárok lennének, akik felkészültek a differenciálásra, a kooperatív munkára és más korszerű pedagógiai eszközök alkalmazására, akkor ez a probléma magától megoldódna?

Igen, ez volna a megoldás. Nem beszéltünk még a tanulmány egyik kulcsfontosságú elvéről: kudarc- és hátránycentrikus iskola helyett érték- és sikercentrikus iskolát szeretnénk minden szinten. Ez az integrációnál is alapkérdés. Ha egy halmozottan hátrányos helyzetű gyerek bekerül az iskolába, és nem azt tapasztalja, hogy ha valamit csinál, azért őt megdicsérik, hanem azt, hogy egyfolytában rászólnak, mert izeg-mozog, mert nem ért valamit, akkor az nagy baj. Egy jó pedagógusnál öt dicséretre kellene jutnia egy szidásnak, mert ennyivel érzékenyebbek vagyunk a bántásra mi, emberek. Érdemes lenne megnézni, hogy egy hátrányos helyzetű gyermek melyik magyar iskolában kap ötször annyi dicséretet, mint szidást…

Csermely Péter (fotó: Gáti András-képgaléria)

Új érettségire van szükség

Abban ma már szakmai konszenzus van, hogy a kétszintű érettségi rendszer nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket. Van aki szerint korrekcióra szorul, van aki visszaállítaná a régi, egyszintű rendszert. Önök – miközben szintén erősen kritizálják a jelenlegi matúrát – e kérdésben nem foglaltak állást. Miért?

Meggyőződésem, hogy a mostani érettséginek nem az az alapvető baja, hogy egy- vagy kétszintű, hanem az, hogy nem elég objektív, és hogy a középszintű érettséginek, amelyet a tanulók 95 százaléka választ, a színvonala nagyon gyenge. De ne felejtsük el azt sem, hogy ez az alacsony színvonal egy kicsit leképezése a középfokú oktatás eltömegesedésének. Sajnos túlzottan igénytelen leképezése. Ennek ellenére nem képzelhető el, hogy egy-két év múlva hirtelen felemeljük a középszintű vizsga színvonalát az emelt szintűére, mert akkor tömegesen buknának meg a diákok. Egy ilyen botrány után pedig szépen visszavennénk megint a színvonalból, és hipp-hopp egyszerűbbek lennének a példák, amivel most már az emelt szintet is lehúznánk a jelenlegi középszintre. Mi úgy véljük, hogy az a leglényegesebb kérdés, hogy – akármilyen rendszerű legyen is az érettségi – a minimálisan teljesítendő színvonalát évek alatt fokozatosan és kiszámítható módon fel kell emelni.

Azt írják a kötetben, hogy vészhelyzetben van a felsőoktatás. Egyszerre érte el számos, sokszor túl gyorsan átvert reform (bolognai átállás, a tömegesedés, a kétszintű érettségi, s a többi), és mindez szétverte a minőségi képzést. Nem az az alapprobléma, hogy a fejkvótaalapú finanszírozás miatt az egyetemek gazdasági érdeke és a minőségi oktatás szempontjai ellentmondanak egymásnak?

A felsőoktatásban sok olyan elem van, ami nem működik rendesen. Ebből kétségtelen, hogy a finanszírozás az egyik, de említhetném a bolognai átállást, vagy a felsőoktatás kezdeti évfolyamaira kerülő tehetségek segítését, és még sorolhatnám. A kötetben leírjuk, hogy a jelenlegi fejkvótaalapú finanszírozási rendszer a hallgatói létszám maximalizálására készteti a felsőoktatást, s ez a minőség rovására megy. Ezt meg kell szüntetni. Olyan finanszírozást kell kitalálni, ahol az oktató az index beírásánál nem gondol arra, hogy a létszám csökkenésével a munkahelye bevétele is csökken. Arra is figyelni kellene, hogy milyen lesz a várható kereslet az egyes szakok iránt. Ma a felsőoktatás vállalásai határozzák meg a kapacitásokat, azaz az dönt, hogy egy-egy egyetem milyen képzést hajlandó indítani. Ehhez az járul hozzá, hogy mit tartanak a jelentkezők fontosnak, érdekesnek. Még arra sem figyel a rendszer, hogy melyik szak képzése ténylegesen mennyibe kerül. Mindez torzítja a szerkezetet, és háttérbe szorít egy csomó olyan szakot, amire nagy szükség lenne, például a műszaki és a természettudományos képzések terén. Azt is hozzá kell hogy tegyem, hogy az elmúlt években már megindult a hallgatók minősége szerinti differenciálás, amit folytatni kell. Át kell viszont gondolni azt, hogy mi lesz azzal a hosszú távú teherrel, amelyet ma az egyetemek a PPP beruházások miatt nyögnek.

Ma a GDP 5 százaléka körül költünk az oktatásra. Elképzeléseik szerint ez mennyivel emelkedne, ha a javaslataik beépülnének az oktatáspolitikába?

Nem akarok hasraütésszerűen számot mondani, de nem gondolunk olyan költségekre, amely megrokkantaná az országot. Van néhány olyan terület, ami jelentős forrást igényel (ilyen a pedagógusképzés reformja, vagy az iskolák központi, független értékelése a legfontosabb lépések közül), de vannak olyanok is, amiknek a hatékonyságát lehetne növelni. Ilyen például a pályázati rendszer. Az biztos, hogy nem lehet megúszni, hogy semmivel ne költsünk többet az oktatásra. De ez egy alapvető nemzeti ügy! A könyvben szereplő 20-30 éves távlatban megtérülne mindannyiunk befektetése: úgy véljük, addigra akár a világ legjobb oktatási rendszerei közé kerülhetne a magyar.