A XXI. század első évtizedének lezárásával újra jelentősen átalakultak a társadalmi és kommunikációs viszonyok. Az internet, a közösségi web-használat, a zene könnyű és ingyenes elérhetőségével megváltoztak az új kor emberének zenehallgatási szokásai is. A Batta Barnabás szerkesztésében megjelent Médium Hang Esztétika kötet arra keresi a választ, hogyan is alakult át a zene fogalma, és hogyan hallgat zenét a fogyasztó a XXI. században.
Milyen folyamatok jellemzik a zenehallgatási szokásokat korunkban?
A kötet a kultúra területén bekövetkezett technológiai változás társadalmi, médiaelméleti és esztétikai hatásaival foglalkozik, vagyis összességében az analóg digitális váltásnak a zene területén bekövetkezett hatásaival. Központi szimbóluma a könyvnek, hogyan változik meg a zenéhez való viszonyunk, illetve miképen változik meg a zene terjesztése. Elég a modern fájlcserélő programokra gondolni: gazdasági, szerzői jogi viták, stb.
Batta Barnabás
Batta Barnabás (1982), médiakutató, esztéta, kommunikációs szakember, a PTE BTK kommunikáció doktori programjának hallgatója, 2007 óta a Szegedi Médiatudományi- és Kommunikációs tanszék oktatója. Kiemelt érdeklődési területei a digitális váltás kulturális hatása, a popkultúra, illetve a kortárs társadalom- és médiaelmélet. Gyakorló esztétaként, kritikusként több kritikát, riportot, elemzést, esszét írt különböző médiafelületekre. 2007 óta publikál szakmai orgánumokban, hazai tudományos konferenciák gyakori előadója. Az MKTT és az IASPM magyar szekciójának tagja.
Mára kijelenthető, hogy a plasztikus, egységes zene fogalom megszűnt. Minden egyes zene nyersanyag lett, amit később újra felhasználnak hangminták útján. Zenei újrahasznosítás. Lopásról beszélünk e? Ezt a dadaisták már a 30-as években alkalmazták, kollázsok montázsok útján. 1982-ben kijött az első sampler, amivel bármilyen hangmintát fel tudunk használni egy újabb zene elkészítéséhez. Ez alapvetően megváltoztatta az alkotás és a zenehallgatás módszereit is.
Fontos, hogy megértsük a technológiai és médiaelméleti váltást. Lényeges ugyanakkor a design kérdése is. A hanglejátszó berendezések történetében különösen. Hogyan jutunk el a gramofonon, a magnetofon keresztül az mp3 lejátszóig. Az első kettőnél a technikából adódóan kötött volt a lejátszó formája, kellett kar, tű, bakelit lemez. A digitális zenei technológia felszabadította a formát, nincsenek formai megkötések. Ez egy hosszú és érdekes történelmi folyamat.
Hogyan hat a zenére az alkotói küszöb hatalmas süllyedése, hogy ma már bárki készíthet zenét?
Az alapvető belépési küszöb csökkent a zenei világban. Nem kell ismerni a kottázást, nem kell tudni hangszeren játszani és nem kell hatalmas összegeket kifizetni hangszerekre. Az alkotás magvát jelenti az a magatartás, hogy egymástól tanulnak az alkotók és egymástól vesznek át mintákat. Bizonyos szempontból mindig az kerül ki győztesen, aki trendet tud újítani, aki a bevett technikákat nem rendeltetésszerűen használja. Aki a tabukat átlépi, képes újat alkotni. Itt nem az új mindenáron akarásról beszélünk csak, hanem arról, hogy ki tudja a zene kulturális hátterét hozzáadni a zenéjéhez. A zene egyre inkább társművészetté válik a képzőművészet, vagy akár a színház és a zene aspetkusából is.
Hogyan lehetne a modern zenét az iskolai oktatás részévé tenni?
Ez egy fontos oktatáspolitikai kérdés is, hogy miért nem beszélünk egy énekórán arról, hogy mi vesz körül minket? Fontos Bartók, fontos a gregorián, de ezek a zenei formák ma rendkívül alulreprezentáltak. A kötetnek is ez az egyik missziója, hogy kontinuitást teremtsen a klasszikus zene, az avantgárd és a modern elektronikus zene között. Ha a zenei folytonosság megértését előmozdítjuk, azzal sokkal inkább megértethetnénk a klasszikus zenei formákat is. A jelenlegi rendszerben nem válik élővé a tudás, amit a diák megszerez.
A kötet célja éppen az, hogy az elektronikus zenével kapcsolatos sztereotípiákat felülírjuk és rangot tudjunk adni ennek a területnek. A szkeptikusok és a klasszikus zenei szektor meggyőzése arról, hogy nem csupán bulizni akaró zenei félműveltek műfajáról van szó. Ennek a műfajnak is megvannak a hagyományai, sőt azok bizonyos szempontból nagyon is kapcsolódnak a klasszikus zenéhez.
Lényeges, hogy ne dj-tanfolyamokra redukálódjon ez a szektor. Jómagam a szegedi média tanszéken zeneesztétikát, elektronikus zenetörténelmet is tanítok. Ez nem csupán valami modern hype, ami szembemegy a hagyománnyal, hanem valóságos kíváncsiságról van szó. Magyarországon Pécsett indul ilyen elméleti képzés a Mediális Művészetek Intézete révén, ahol hasonló kezdeményezésekről lesz szó.
Milyen hatással van a szórakozáskultúra a fiatalabb generációkra?
A morális pánik kérdése a modern médiához kötődik. Az elektronikus zene ennek a médiának az egyik legkiemeltebb része. Az illegális szerek használata és a deviáns szórakozási formák már a régebbi generációk szórakozásának is részei voltak, tehát érdemes nekik is magukba nézniük. De közel sem gondolom, hogy ez a téma olyannyira központi lenne, mint azt sokan gondolják. Véget értek a kilencvenes évek, mindenféle szempontból.
A DJ-k rocksztárok?
Kettős folyamat. Egyrészt a dj-k rocksztárokká válnak, elsősorban a mainstreamben. Például egy white party-n szinte egy görög színházhoz hasonlóan egy ember áll többtízezer ember felé magasodva. Emellett azonban nagyon sok dj, alkotó teljesen tudatosan vonul a háttérbe, hogy ne az alkotó legyen a középpontban, hanem a mű. Van, aki sötétben, van, aki például a közönségnek háttal játszik. Fransisco Lopez kötetben található Színpad ellen című szövege éppen ezt a hozzáállást domborítja ki választékos formában.
Hogyan követhetők nyomon a modern zenében a nagyobb társadalmi változások?
2010-ben nehéz ideológiai szempontokat keresni az elektronikus zenében. A kilencvenes évek elején, az acid, a techno, a hardcore, illetve az őket megelőző „romantikusok”, a new age, a neorave időszak egyfajta lázadást akart behozni a begyöpösödött akadémikus zenei szempontok közé. Ez ma már megváltozott. A műfaj integrálódott a piacba. Nincsenek már klasszikus értelemben vett megapartik, nincsenek már olyan kulturális, ideológiai vonalak, melyek hangsúlyos „lázadást” jeleznének valami mainstream ellen. Kialakultak a nagy klubhálózatok, kialakultak az öltözködési stílusok, de közben az átjárás is egyre nagyobb az egyes identitások közt. Inkább ízlésközösségek jöttek létre, nem pedig szubkultúrák. Sokkal átmenetibbek ezek a körök.
Egyre inkább tudatossá válik a zenehallgatás. A zene befogadása és a kulturális, ideológiai szempontok, melyek megakadályozták, hogy egy zenei ízlésközösségbe tartozó egyén meghallgasson másféle zenéket is, eltűnt. Sokkal tudatosabban hallgatunk már zenét. Népzenévé válik az elektronikus zene. A mainstream zenében pedig megjelennek az underground jellegzetességei és egyre inkább tanulunk, megszabadulunk az előítéletektől. Britney Spears 2007-es albumán például olyan kísérleti alkotók jelentek meg, akik alapvetően teljesen más közönségnek írnak zenéket.
Ez trend, hogy sztárok lenyúlnak az undergroundba egy kis innovációért?
Az underground-mainstream határ egyre jobban elmosódik. Sokkal rugalmasabb lett az, amit zenei profilnak nevezünk. Sokkal rugalmasabban képesek kezelni saját arculatukat is az alkotók, nem a cél motivál, hanem hogy kiket tudnak megszólítani, hogyan lehetnek képesek felülírni az aktuális zenei trendeket minél több ember megszólításával.
Magyarország milyen mértékben van lemaradva?
Magyarország alapvetően jól áll az elektronikus zene tekintetében. Nyugat-Európai országokhoz hasonlóan kialakultak a professzionális termelő hálózatok, ahol az emberek rekreációs céllal egy esti zenei rendezvény alkalmával minőséget tudnak kapni aránylag kedvező áron. Olyan külföldi előadókat hívnak el, akik diktálják az aktuális trendeket. Ez már nem jelentkezik az exportképességünkön, itt óriási a lemaradás, pedig vannak lehetőségek.
A legnagyobb probléma nem a tehetséggel van, bár inkább trendkövetőek vagyunk, nem trendkreálóak. Ahogyan a magyar kultúra más területein, itt is kicsit félfeudális állapotok vannak. Sokan úgy hiszik, ha létrehoztak egy alkotást, az majd önmagában eltalál a közönséghez, akit meg szeretne szólítani.
Ebbe azonban nagyon sok időt és energiát kell fektetni. Alkattól is függ, hogy ki mennyire „hangos”. Ez pedig hozzátartozik a szakmához, hogy valaki képes legyen eladni magát.
Egy olyan világban, ahol minden harmadik ember dj, persze sokkal rosszabb eséllyel indul a pályakezdő lemezlovas. Bejön a szakmaiság kérdése. Nincsen tudományos háttere ennek a műfajnak, így nincsen szakmai sem. Sokkal inkább a piac diktál. Részben ezen is szeretnénk változtatni a munkával.
Melyek azok a zenei irányzatok melyek különböző politikai ideológiákat képviselnek, társadalmi mondanivalóval rendelkeznek?
Bár a kötetnek társadalomtudományi fókusza is van, sokkal inkább a kultúraelmélet felől közelítjük meg ezeket a kérdéseket. Az persze elmondható, hogy egy a divatszektorral, a kommunikációs színtérrel kokettáló elektro a maga nemében politikus, hiszen voltaképpen a kapitalizmus zenei esztétikájának is nevezhetjük ezeket a zenéket.
Hogyan építhetőek be a kulturális különbségek a zenébe?
Zenei nyelvek léteznek, melyekbe lehetséges beoltani a tradicionális zenei elemeket. Erre remek példa Yonderboi, aki képes volt a kor uralkodó trendjének megfelelő dub-os trip-hop-os zenei alapra olyan motívumokat helyezni, melyek remeken tükrözték a magyar zenei hagyományokat és ez nagyon jól működött pont az őszintesége miatt. Szélesebb közönség is be tudta fogadni, mert volt egy sajátos romantikája, hangulata. Talán még az Anima Sound System hasonlítható ehhez a vonulathoz.
Sokkal fontosabb az értelmező szempontoknál a leíró elemzés. Nem arról írtunk milyen zenei kultúrát szeretnénk, hanem mi az ami van. Alapvetően ismeretterjesztő, olvasmányos kötet létrehozása volt a cél. A könyv véleményem szerint a társadalomelmélet, kultúra vagy a pszichológia iránt érdeklődők számára is kielégítő tartalommal szolgál.
