Aronson az ámokfutáshoz vezető út szociálpszichológiai okait tárja fel. A Columbine után című kötetben arról ír, hogy az oktatási rendszerekben meglévő verseny teszi agresszívvá a gyerekeket. A világhírű szociálpszichológus szerint az orvosolhatja a helyzetet, ha az osztályokon belül együttműködésre késztetik a fiatalokat. A kötet apropója az 1999-ben a Littletown-ban történt vérengzés volt, amikor két diák agyonlőtte egy tanárát és 12 diáktársát, valamint megsebesített 23 másik diákot. A könyv magyarországi bemutatója kapcsán néhány hete idéztük a sztártudós gondolatait, ám akkor még azt írhattuk, hogy bár nő itthon is az iskolai agresszió, de szerencsére még iskolai lövöldözések nem fordultak elő. Ez a mondat csütörtöktől érvényét vesztette, amikor Pécsett egy 23 éves egyetemista agyonlőtt egy diákot, és megsebesített három másik embert.
Árulkodó jelek
„Aronson az amerikai középiskolákról ír, Pécsett pedig egy egyetemista követte el a vérengzést. Az előbbiekbe kötelező járni, és állandó, összeszokott csoportokról beszélhetünk, a pécsi egyetemen (mint ahogy másutt is) jóval lazább a foglalkozásokra való bejárás, és nem alakulnak ki erős csoportok sem” – vázolta az esetek közti különbségeket az FN-nek Erős Ferenc szociálpszichológus. Ám hozzátette, mégsem érdektelen elolvasni például a tengerentúli ámokfutók személyiségéről szóló részeket. Aronson ugyan elismeri, hogy az ilyen esetek nem láthatóak előre, de vannak árulkodó jelek. Általában a tettesekről kiderül, hogy visszahúzódó, furcsán viselkedő, a csoportba be nem illeszkedő diákok voltak, akiknek rengeteg kudarcélményt adott az iskola, a csoport. Az ámokfutók érzelmi hátránnyal éltek a csoportjukban, vagy akár onnan kizárt, sokszor megbélyegzett gyerekek voltak.
E tekintetben a pécsi 23 éves fiúról szóló hírek nagyon is hasonlítanak az Aronson által leírtakhoz. Lehet tudni a diáktársaktól, hogy a pécsi lövöldöző is tele volt kudarcélményekkel, befelé forduló, zavart személyiség, többször megbukott a természettudományi karon, és a mostani, gyógyszerész karon is bukásra állt. Egyes hírek szerint épp az váltotta ki a tragédiát, amikor összeszólalkozott az oktatójával, amiért az nem akarta aláírni az indexét. Sőt sajtóértesülések szerint – bár tagja lehetett a helyi polgári lőegyletnek – pszichiátriai problémái is vannak.
Mit lehet tenni?
Csütörtökön, a tragédia után felmerült, hogy szigorítsák meg a campusra való bejutás lehetőségét, fémdetektorokat állítsanak fel a kapukhoz, még keményebbé változtassák a fegyvertartás szabályait. Ezek az ötletek Erős szerint nem oldanának meg semmit. Nehezen tudná például elképzelni, hogy a Pécs-szerte 15-20 épületben működő egyetemi épületek mindegyikébe ilyen szigorúan szabályoznák a belépést.
A hallgatókra pedagógiailag és pszichológiailag alig tudnak hatni egy egyetemen az oktatók. A diákok szét vannak szórva, nehezen megközelíthetők, nincsenek kialakult csoportok. Vannak ugyan mentálhigiénés szakemberek a pécsi egyetemen, de nem nagyon ismert a hallgatók számára ez a lehetőség, nem evidens számukra, hogy hozzájuk fordulhatnak. Pedig jó lenne minél jobban elterjeszteni a szolgáltatásaikat – véli a szociálpszichológus.
Erős egyébként abban sem biztos, hogy a pécsi lövöldözést feltétlenül „egyetemi ámokfutásnak” kell tekinteni, bár az ott elszenvedett frusztrációk közrejátszhattak az eseményekben. Szerinte ugyanakkor ez bárhol megtörténhetett volna, az utcán, a bevásárlóközpontban, amint néhány éve az Oktogonnál egy gyorsétteremben fordult elő hasonló.
Soha nem lehet kizárni ezek megtörténtét – figyelmeztet Erős.
