Október első hétvégéjén konferenciával ünnepli a magyarországi alternatív pedagógia a húszéves történetét a Millenárison. Nagyjából a rendszerváltás idejére tehető az első gyerekközpontú iskolák hivatalos megjelenése. Az első, a Kincskereső 1988-ban indult, de már korábban mutatkoztak „repedések” a kádári egyeniskola építményén. A Váli Úti Általános Iskolában kezdett el 1962-ben, a főiskola elvégzése után tanítani – a Kincskereső későbbi alapítója – Winkler Márta, aki alaposan felforgatta nemcsak az iskola életét, hanem a pedagógiai szakma egészét. Vekerdy Tamás szavaival „egyfajta szakmai underground” színhelye volt a Winkler-féle osztály, ahová pszichológus- és pedagógushallgatók egyaránt jártak tanulni.
„Megszerezem magának azt az osztályt”
„Mindig meggyanúsítottak, hogy külföldről hoztam a módszereimet, pedig nem is jártam akkor még külföldön’” – tekint vissza a pályája elejére Winkler Márta miközben teával, keksszel kínál kis budai lakásában. Szabadkozik a rendetlenség miatt, szerteszét a tanítványairól, kirándulásaikról készült fotók, pedagógiai szakirodalmak, a Kincskeresőről szóló filmek. Az egész élete tárgyakban. Előadásokra készül. Már két éve abbahagyta a tanítást, átadta tanítványainak a stafétát, de még mindig aktív, állandóan továbbképzéseket, előadásokat tart szerte az országban. Hacsak teheti, ezekhez az előadásokhoz „kölcsönkér” helyi gyerekeket, és a gyakorlatban mutatja meg a módszereit.
„Szüleim, nagyszüleim vidéki kézművesek voltak, úgy neveltek, hogy sok mindenben kipróbálhattam magam. Ami mozdult bennem, azt ők segítették továbbvinni” – vázolja a családi indíttatást. Korán érdeklődött a sport iránt, és szintén egészen fiatalon beszállt nyáron a családi pénzkeresetbe: cséplőgép mellett, földeken, konzervgyárban, ládagyárban dolgozott. Megismerkedett a legkülönfélébb emberekkel. Főiskolás éveiben kijárt számos iskolába, figyelte, kinek mit mond az, hogy valaki tanító, önképző körbe iratkozott. Tudatosan készült a pályájára.
Felháborodott kollégák (részlet egy 1979-es filmbből):
Tulajdonképpen szerencséje volt a diploma megszerzése után, mert 1962-ben abba az iskolába kerülhetett vissza, ahol a tanítási gyakorlatot töltötte. Ez egy bizonyos Bodnár Gábornak volt köszönhető, aki a kerületi oktatási osztályt vezette. „Pályázni lehetett a pedagógusi helyekre. Bementem hozzá, hogy én a Váli úton szeretnék tanítani, és azokat a másodikosokat továbbvinni egészen negyedikig, akikkel gyakoroltam. Az addigi tanítójuk épp akkor ment el. Ő csak napközis helyet akart adni. Ezt nem fogadtam el, mondván, én annyi mindent gyűjtöttem, hogy ezt nekem ki kell próbálni. Megköszöntem, fordultam kifelé. Akkor utánam szólt, hogy jó, megszerezem magának azt az osztályt.”
A tantestület odavolt
Boldogan állt meg a 43 gyerek előtt. (Az osztályról szóló kissé megsárgult fekete-fehér fotót azonnal megmutatja nekem is, az is ott van természetesen az asztalon). „Az más kérdés, hogy ma már ilyen felkészültséggel, tapasztalattal sem vállalnék el 43 gyereket, annyit változott a világ, a gyerekek.”
És munkához látott. Ám órái nem egészen úgy zajlottak, mint a többi osztályban. A munkarendet kizárólag a gyerekek szükségletei határozták meg, volt hogy órákig beszélgettek egy szünetben kirobbant gyerekek közötti konfliktusról. A csengőre nemigen figyeltek. Óra közben látszólag hangzavar, kiabálás, mozgás volt, ám a megbeszélt jelekre helyre terelték a sok ötletet, kívánságot. Ha a gyerekek közül valaki kifáradt, hátramehetett a párnákra olvasgatni, pihenni. És nem maradt le semmiről! Kimehettek önállóan vizet inni, pisilni. Az osztályban növényeket nevelgettek, állatokat tartottak. Sokszor hetekig egy drámajátékra készültek, sorra tanulták a népi játékokat, karácsonykor betlehemest adtak elő. „Ezeket megcsinálni abban az időben egy vonalas szemléletű igazgatónő mellett! Még most is eláll a lélegzetem” – mondja ma már mosolyogva.
“Fantasztikus, milyen kedvet keltek bennük a tanulásra”
„A tantestület odavolt, s ez különbözőképp nyilvánult meg. Volt aki azt mondta, hogy én elitképzést folytatok, és ez nem jó minden gyereknek. Volt aki azt, hogy fantasztikus, milyen kedvet keltek bennük a tanulásra. Mikor kiment az első évfolyamom a felső tagozatba, a történelemtanár az asztalt ütötte, hogy ez borzasztó, azonnal elolvassák a történelemkönyvet, és odajönnek hozzám öt másik kötettel. Az egyik kolléga kora reggel a folyosón várt, lobogtatva az egyik gyerek orosz füzetét: itt van, tessék, igazolom neked, mit művelsz! Ez a füzet tele van rajzolva, egyetlen szó sincs ott. Mondtam neki, nézd, milyen gyönyörű képek ezek! Engedd a táblához a gyereket, rajzoltasd fel vele a témakört, így közelítsd meg vele az oroszt. Vége volt a kollégának, rohant be a tanáriba, hogy milyen választ kaptam Mártától.”
Az is előfordult, hogy a pártbizottságon jelentették fel a tanítót, mondván, hogy Bécsből szerzi be a ruháit. Nyolcoldalas irományban kellett elmagyaráznia, hogy ebből semmi nem igaz.
„Ne engedjen be több szakfelügyelőt!”
Szakfelügyelők is jöttek, hogy lehetetlenné tegyék a renitens tanítót. Mindenáron meg akarták fogni, ő viszont minden kérdésre válaszolni tudott a gyerekek tulajdonságaira, személyiségére, képességeire hivatkozva. „Egyszer jött egy szakfelügyelő egy nagy vizsgálatot folytatni. Emlékszem, fogalmazásórám volt. Én tagadtam az akkori módszertani kötelmeket, az olyanokat, hogy csak tőmondatokban szabad fogalmazni, meg hogy „egy gondolat, egy mondat” satöbbi. Eljátszattam inkább a gyerekekkel egy kézilabdameccset, és abból egy jelenetet írásvetítőn, pálcikababákkal kivetítettem. Arról írattam a fogalmazást. A szakfelügyelő a hivatalos módszertani lépéseket kérte számon, majd fölkapta a füzeteket és elvitte. A halálsápadt igazgatóhelyettes mondta, nincs baj, Márta, elviszi és elolvassa. Gondoltam, akkor minden rendben.”
Farsang a Kincskeresőben (2007)
A szakfelügyelő nem értékelte négyszemközt a fiatal tanítóval az órát, a tantestület előtt a többi látott foglalkozásról beszámolt, de a Winkler Mártáét szóba sem hozta. Nem indokolta lépését. „Elsírtam magam. Ezt meglátta az a bizonyos Bodnár osztályvezető, aki idefogadott, és aki több órámat megnézett korábban, s ezt mondta: tudja mit, ne engedjen be több szakfelügyelőt az órájára. Az emberek még nem értik, amit maga csinál, de ez a jövő.” Erre, az akkor igen erős védelemnek tekinthető kijelentésre hivatkozva nyolc évig nem is engedett be több szakfelügyelőt. Az igazgatónő magán kívül volt. Az sem nagyon tetszett neki, hogy zúdultak a Winkler-órákra a hallgatók, pedagógusok, pszichológusok. A némileg skizofrén helyzetre jellemző ugyanakkor, hogy ha külföldiek jöttek az iskolába, mindig Winkler Mártához küldték a delegációt.
„A többi tárgyban miért nem?”
Indiántábor – eligazítás
„Úgy éltem a gyerekeim között, mint egy anya, aki spontán válaszaival irányítja őket, nyílt légkört teremtettem, ahol megismerhettem őket. Nekik akartam megfelelni, idomultam hozzájuk, kerestem azokat a módszereket, amivel az egyes gyereket elérem.” E spontán keresés hajtja az akkor még forradalminak tűnő módszertan tökéletesítése felé is. Megtalálta például Varga Tamást és Dienes Zoltánt, akik a matematikatanítást újították meg. Azonnal bekapcsolódott a kísérletekbe. A gyerekek élvezték a szabad módszereket. Majd feltették a kérdést, hogy ha a matekórán jól élünk, kimondhatjuk, amit gondolunk, szerveződhetünk, mozoghatunk, akkor a többi tárgyban miért nem? Kénytelen volt Winkler Márta „ráírni a többi tárgyat is a gyerekekre”. Egyre jobbak voltak az órák, tökéletesedtek a módszerek, élvezték a gyerekek az órákat, de egyre nagyobb háború kerekedett az új pedagógiai szemlélet körül. Egyfajta forradalom volt mindez. Az 1979-ben készült Iskolapélda című filmben jól látszik a „normál pedagógusok” felháborodása, amikor bemutatták nekik Winkler Márta matekóráját.
Sokan megfogalmazták a kérdést, hogy a gyerekek ugyan jól érzik magukat az iskolában, de mit tanulnak így, nem lesznek-e lemaradva a többiekhez képest, mire felső tagozatba érnek. A mérések azonban Winkler Mártát igazolták. Tanulmányi teljesítményekben is jobban teljesített az osztály a többieknél. Megállták a helyüket a felső tagozatban. Szignifikáns különbségek mutatkoztak az iskolai attitűdökben, a közösségi jellemzőkben éppúgy, mint a feladattartásban. „Sok évvel későbbre szóló feladatot kaptak, és ott küzdött vele mindegyik.”
Az elvtársak gyerekei
A hatvanas évektől 1988-ig tehát egy normál önkormányzati iskola egyik osztálya volt a különös társaság. Mindig elsőtől negyedikig vitte, úgynevezett nagyfelmenőben (ez önmagában is újdonságnak számított) a gyerekeket Winkler Márta. 1988-ban viszont önálló iskolát alapított, a Kincskeresőt. Ez volt az ország első önálló alternatív iskolája. „Akkorra elég volt, kifáradtam az örökös harcban. Minden 4. évben minimum 80 kérvény várt, az igazgatónő haját tépte, kit vegyen fel az én osztályomba. Kértem, ne bontsa fel a kérvényeket, úgy válasszon. Ez szóba sem jöhetett, minisztériumi, fővárosi tanácsi elvtársak akarták ideadni a gyerekeiket. Olyanok, akik nem nevelték a gyerekeiket elfoglaltságuk miatt. Nem azokat kaptam tehát nagy létszámmal, akiket jól neveltek otthon, akikkel törődtek. Borzasztó nehéz, nagy létszámú osztályaim voltak.”
Az 1967-ben negyedikes Winkler-osztály
Érezte, hogy váltani kell, ez így nem mehet tovább. Épp „kiengedte” az akkori 4. osztályát. Egy nap hazament, és mérnök férjének, Winkler Mihálynak kijelentette, iskolát akar csinálni. A nyolcvanas években ez elég vad elképzelésnek hangzott. A férje, számos szülő, valamint Gazsó Ferenc akkori oktatási államtitkár segítségével (vele az egyetemen ismerkedett meg, és jelentkezésekor azonnal fogadta, és támogatásáról biztosította) óriási erőfeszítések, utánajárások után összegründolták a Kincskeresőt. A Soros Alapítványtól kaptak kétmillió forintot, valakitől hallottak egy kiürített óvodáról a Fogócska utcában, amit nagy nehezen megszereztek a kerülettől. „Volt olyan főhivatalnok, aki akkor szóba sem állt velem, de később megpróbálta beprotezsálni az ismerőse gyerekét hozzám.”
1988-ban egy osztállyal elindult az új iskola. Négy terem, kiszolgáló helyiség, raktár – ennyi volt a rendelkezésre álló hely. „Az első bútorunk egy szőnyeg volt, a padokat kölcsönkaptuk” – emlékszik a hőskorra Winkler Márta. Nyolc évig nem volt tanári szoba sem. 1994-re sikerült annyi pénzt összeszedni, hogy mindig mellette álló férje felépítsen egy új iskolaszárnyat tornateremmel. Először egy osztállyal indult a Kincskereső, a következő évben már másik első osztállyal, és így tovább. Kollégákra is szükség volt tehát, akik tanítványokból, hospitálók közül kerültek ki. Az iskola önállóan működött, továbbra is fogadták a csodálókat, tanulni vágyókat. A szabadság öröme, a szakmai sikerek és az ismertség-elismertség mellett azért némi üröm is vegyült a működésbe.
Kincskeresős hangulatkép
„Az új szárny ellenére 15 évig tanítottam olyan körülmények között, amit az óvoda rám hagyott. Az ezredforduló után csináltatta meg egy szülő a termemet. Összesen négy évig taníthattam tehát szép környezetben. Jöttek hozzám finn, amerikai, cseh, szerb, horvát, szlovák pedagógusok, és az egész országból érdeklődők, s ott láttak engem abban a környezetben. A vidékiek mondták, hogy azt gondolták, kacsalábon forgó iskolám van. Azt hittem, ott süllyedek el! Milyen méltatlan helyzet” – kesereg egy kicsit a már nyugdíjas tanító. Ma is jó csapat viszi az iskolát, már nem szól bele az alapító, amíg nem kérik ki a véleményét.
A Kincskereső tehát – már Winkler Márta nélkül – de ma is működik, az országban sok helyen indult azóta alternatív iskola, óvoda. 50-60 ilyen intézmény van ma Magyarországon, amelyek közül sokan tekintik a Kincskereső alapítóját példaképüknek. Ahogy a „Zöld cseresznye” konferencia sajtóbeharangozóján mondták, ő az „alternatív mozgalom ikonja”.
