Az élsport nemcsak legitimációs forrást jelentett, hanem gondot is okozott a hatalomnak, ezért akartak minél több információhoz jutni erről a világról. „Nyilvánvalóan az olimpiai bajnokok és az érmesek hozták a legnagyobb dicsőséget az országnak, az ő sikereiket sajátította ki Rákosi Mátyás, illetve a moszkvai olimpiáig folyamatosan csökkenő intenzitással a kádári vezetés” – írja Tischler, aki az úgynevezett Hatos kartonok közt keresgélt.
A legjobb sportolók kiváltságai közé tartozott a szabad világba való utazás lehetősége. Ez rendkívül korlátozott volt 1956 előtt és csak lassan oldódott azután is, viszont Londontól Montreálig kizárólag kapitalista államokban rendeztek olimpiát. A szigorú deviza-előírások pedig kitűnő alkalmat kínáltak az állambiztonságnak, hogy a megfigyelt sportolókat befolyásuk alatt tartsák. A világszínvonalon teljesítő magyar sportolók is nagyságrendekkel kevesebbet kerestek nyugati társaiknál, így nehéz volt ellenállniuk a kísértésnek, hogy jövedelmüket külföldről – főleg Ausztriából, az NSZK-ból – becsempészett áruk, trükkökkel behozott nagyobb értékű eszközök (például gépkocsik) itthoni értékesítésével egészítsék ki. „Ezt a zsarolási potenciált minden megfigyelt sportolónál aprólékosan vezették, aztán a hatalom kénye-kedve szerint döntött: lesújt, sakkban tart, beszervez vagy éppenséggel szemet huny.”
Tischler beszámol, hogy gyakran került a kezébe „a hálózati személy beszervezésével kapcsolatos adatokat tartalmazó” hatos karton. Az 1948-88 közötti nyári játékokon 739 magyar sportoló szerezte meg legalább egyszer az első-hatodik – azaz olimpiai pontszerző – hely valamelyikét. Közülük huszonnégyről talált hatos kartont, s idesorolt még egy olimpikont – fedőneve „Szigeti Lajos” –, aki 1954-es „kajakos” világbajnoki címe okán a siker reményében indult az olimpián is, de végül csalatkoznia kellett.
A cikkben végül 27 beszervezett, s csak fedőnévvel szereplő olimpikon vagy vezető sorsának alakulását vázolja. „Csupán a tokiói olimpián negyvenkét ’operatív kapcsolat’ segítette a magyar küldöttség ellenőrzését. A vonatkozó iratok híján – legalábbis egyelőre – megállapíthatatlan, ki is valójában Pataki, Balaton és Balogh a vívóknál, Lovas a vízilabdázóknál, Sipos és Pék a kajak-kenusoknál, Garami és Holló a birkózóknál, Dezső az ökölvívóknál és Lakatos a labdarúgóknál, akik a belügyi jelentés szerint „nagyon lelkiismeretesen és jól dolgoztak”.
Egy példa a sok közül: „Az állambiztonság Münchenben akarta kiköszörülni a csorbát, nem véletlen, hogy 1972 előtt szervezték be a legtöbbet a huszonhárom élsportoló közül, szám szerint hatot. Ekkor fordult elő első ízben az együttműködés megtagadása („Hevesi”), s mindjárt két, belügyi szempontból alkalmatlan személy is akadt („Erős Jenő”, „Göndör”), akiket végül ki kellett zárni a hálózatból.
Néhány fedőnév jellemzője: „Cegléd” (eredetileg „Nagykőrösi”) 1948 és 1956 között vett részt az olimpiákon, negyedik hely a legnagyobb sikere. Az olimpiai bajnok „Katalin” két olimpián (1952-56) szerepelt. „Somogyvári József” (vagy „Somogyvári Gyula”) 1952 és 1960 között vett részt az olimpiákon, ezüstérem a legnagyobb sikere. 1954 októberében szervezték be. Melbourne után az Egyesült Államokba távozott, ahonnan 1957 őszén tért vissza Magyarországra. Az olimpiai bajnok „Halasi” 1952 és 1964 között vett részt az olimpiákon.
(A teljes cikk az ÉS-ben olvasható!)
