A cikk apropója Kőszeg Ferenc korábbi írása, amelyben az SZDSZ válságának okát a kormánykoalícióba való belépésben határozza meg, szó szerint Magyar Bálintot téve felelőssé ezért, s az előrehozott választások kezdeményezését ajánlja. Bauer szerint a mostani szemrehányások és javaslatok nem méltányosak és nem reálisak.
Nem érzi máltányosnak, mert „a második Gyurcsány-kormány minden hozzáértő szakember szerint az ország szempontjából szükséges stabilizációs és reformprogramra vállalkozott, amelyet a legalantasabb módon támad két éve a Fidesz vezette jobboldali ellenzék és az általuk mozgósított ‘civil’ szervezetek” – írja. És nem reális, hogy az SZDSZ kezdeményezzen bármit is, mert húsz mandátuma van az Országgyűlésben. „Ennyi mandátummal bizalmatlansági indítványt sem lehet benyújtani, ahhoz a képviselők egyötödének aláírása szükséges.”
A liberálisok játékterének taglalásához előbb visszanyúl Bauer a kilencvenes évekbe, abba az időszakba, amikor mindenki az MDF-kormány ellenében akarta megszerezni a hatalmat. És azt, hogy ebben az SZDSZ mért nem a Fidesszel fogott össze, így látja: „A két párt közötti bizalmat az ásta alá, hogy a Fidesz számára a központi kérdés mindig a maga önállóságának felépítése volt. Egyaránt távolságot tartott az MDF-től és az SZDSZ-től, sosem volt kiszámítható partner az SZDSZ számára, s politikája tartalmát a Fidesznek a pártmezőben elfoglalt pozíciójának rendelte alá.”
Tanulságos, teszi hozzá, hogy amíg a közvélemény-kutatásokban a Fidesz tűnt a legerősebb ellenzéki pártnak, addig Orbán egyáltalán nem idegenkedett az MSZP-vel való koalíciótól. 1992 tavaszán a Fidesz pécsi kongresszusán még arról győzködte párttársait, hogy a szocialisták nem ördögtől valók. Akkor változott meg a szocialistákhoz való viszonya, amikor Tölgyessyhez hasonlóan ő is felismerte: a következő választáson minden bizonnyal az MSZP lesz az erősebb. Kisebb partnerként már nem akart vele szövetkezni.
Bauer tehát úgy látja: „Az SZDSZ-nek a között kellett választania 1994-ben – és azóta is –, hogy a Fidesszel együtt elmegy jobbra (ebben az irányban tette volna meg Tölgyessy az első lépéseket elnöksége idején, ha meg lett volna ehhez a támogatottsága a pártban), vagy vállalja a koalíciót az MSZP-vel. Az SZDSZ többsége az utóbbi mellett döntött.”
Ezzel persze számos vitát vállaltak föl, a Fidesszel szemben is. Egy példa ebben: „Az első, rendkívül figyelemreméltó konfliktus 1994-ben az EXPO lemondása volt. A koalíció – nem könnyen – eljutott a világkiállítás lemondásáig. Emlékszem: amikor az 1990-es kampányban egy ferencvárosi választási vitán azt kérdezték Orbántól, hogy miben különbözik a Fidesz álláspontja az SZDSZ-étől, azt válaszolta: például abban, hogy a Fidesz következetesebben ellenzi az Expót. Amikor viszont a szocialista-szabaddemokrata kormány 1994 októberében benyújtotta a törvényjavaslatot, a Fidesz – az MDF-fel, a kisgazdákkal és a KDNP-vel együtt – elutasította azt. Íme az iskolapéldája annak, hogy hogyan igazította álláspontját a Fidesz parlamenti pozíciójához.”
Bauer az SZDSZ lehetőségét így határozza meg: liberális politikát folytatni az MSZP-vel szövetségben lehetett, a jobboldal politikája viszont a liberális párt számára elfogadhatatlan volt.
„Vajon változtatnak-e ezen a következtetésen azok a súlyos gazdaságpolitikai hibák, amelyeket a Medgyessy-kormány, illetve az első Gyurcsány-kormány elkövetett? A második Gyurcsány-kormány reformpróbálkozása és annak fideszes fogadtatása számomra azt mutatja, hogy nem.”
(A végső következtetések az ÉS-ben olvashatók!)
