Ennek oka egyrészt az, hogy a falvakban kihaltak az idősebb, vallásos korosztályok, másrészt az aktív munkavállalók többsége a közeli kisvárosokba települt a jobb munkalehetőségek miatt – mondta a szakember. A hagyományos falusi életmód – amelynek fontos pillére a vallás – tulajdonképpen megszűnt. Ennek az az oka, hogy a fogyasztói társadalom „vidékre is betört”, illetve a tömegkommunikáció kevés teret ad az egyházaknak.
A vallás gyakorlásának mostani visszaesése legjellemzőbben a katolikus többségű Dunántúlon tapasztalható, bár a szegényebb, Duna-Tisza közi és tiszántúli falvakban is megfigyelhető. Az is jellemző ugyanakkor, hogy a falusi népesség nagyon büszke a templomaira, igyekszik azokat karban tartani, de már nem látogatja őket – folytatta. A magyarországi városokban leginkább az alacsonyabb beosztásban dolgozó alkalmazottak és a kétkezi munkások körében figyelhető meg a vallás szerepének csökkenése, viszont az értelmiség nem elhanyagolható része tudatosan kötődik a valláshoz.
A kelet-európai társadalmak ezzel együtt világnézetileg polarizálódtak, van egy markáns réteg, amely a vallásgyakorlattal szemben fellép – jelentette ki. Ugyanakkor a térségben az emberek 70-80 százaléka elismeri, hogy vallási alapon a társadalmi megbékélés is könnyebben elérhető.
Tomka Miklós rámutatott arra az ellentmondásra, hogy nem csak a valláshoz valamilyen formában kötődők mondják, „értelmet ad az életnek, és meg tudja oldani a személyes és társadalmi problémákat”, hanem az önmagukat ateistának vallók jelentős hányada is. Ők tehát – noha más az ideológiai beállítottságuk – azt vallják, hogy a vallás „társadalmi tőke” lehet, amely felhasználható a konfliktusok felszámolására, az erkölcs megjavítására.
Az egyházellenes rétegek elméletben tehát elfogadják az egyházak társadalmat jobbító szerepét, ugyanakkor az egyház tevékenységével elégedetlenek, amellyel szemben kritikájukat is hangoztatják – magyarázta.
