Éhséglázadásokhoz vezethet a segélyek csökkentése

Ismerek olyan embert, aki precíziós öntő volt egy gépgyárban, ahol ágyúcsöveket huzagoltak, dolgozott Krasznodartól a Krupp művekig mindenfelé, most meg közmunkában kubikol egy építkezésen – meséli Bálint Attila, a Szociális és Munkaügyi Minisztérium szakmai tanácsadója. Az eset persze kirívó. A közmunkaprogramokban részt vevők többsége ugyanis nem rendelkezik speciális szakképzettséggel. Sőt, semmilyennel sem.

Laky Teréz szociológus 2005-ös megállapítása ma is helytálló: „A közhasznú munka, amit egykor a munkavégző képesség megőrzését szolgáló, átmeneti eszköznek szánt a foglalkoztatáspolitika, a leghátrányosabb munkaerő-piaci helyzetű, tartósan elhelyezhetetlen, alacsony iskolázottságú, képzetlen munkanélküliek úgyszólván egyetlen (legális) munkalehetősége maradt”.

Fotó: Kőhalmi Péter

Nem egy szűk rétegről van szó. A munkanélküli-segélyezés 2000-ben végrehajtott átalakítása nyomán Köllő János közgazdász egyik tanulmánya szerint valósággal új iparág kezdett el kialakulni. Az önkormányzatok felügyeletével többnyire kommunális feladatokat ellátó „közmunka-iparban” éves átlagban több mint százezer ember végez különböző feladatokat.

Afrikai szemlélet

Az általánosan elterjedt vélemény szerint a közmunka vagy a közhasznú munka fenntartja a segélyezettek munkavállalási hajlandóságát, visszatartja őket attól, hogy végleg kikerüljenek a munkaerőpiacról. Ezt a nézetet erősíti, hogy az elmúlt hetekben egy sor települési önkormányzat (Monok, Ivád, Sárospatak, Kerepes) jelentette be, hogy a szociális segélyeket csak közmunka elvégzése ellenében fizeti ki.

Az önkormányzatok lépésének hátterében az áll, hogy az inaktív csoportok életfeltételeihez képest a legálisan foglalkoztatottak életfeltételei egyáltalán nem jók, vagyis hiába dolgozik valaki, mégis hasonló összeget keres, mint aki nem dolgozik.

Ám ezzel az önkormányzati gyakorlattal nemcsak az a baj, hogy a hasonló szemlélet korábban leginkább a fejlődő országokra volt jellemző, így például Indiára és Dél-Afrikára. Európában ritkán alkalmazták, de azért előfordult, mint például az 1980-as években Nagy-Britanniában, Margaret Thatcher kormánya idején.

Konkrétabb gond, hogy a közmunkaprogramok egyáltalán nem javítják az érintettek munkaerőpiacra való visszajutásának esélyeit. Firle Réka, Scharle Ágota és Szabó Péter András 2007-ben megjelent elemzéséből az derül ki, hogy a rendszeres szociális segélyben részesülő munkanélküliek, valamint a közmunkát végzők kisebb valószínűséggel lépnek nem támogatott állásba, mint a többi munkanélküli és inaktív.

A segélyezettek esélye a munkához jutásra 30–35 százalékkal kevesebb, mint a nem segélyezetteké, s átlagosan két évvel tovább maradnak munkanélküliek, mint a nem segélyezettek. „Eredményeink arra is utalnak, hogy ez a segély a gyakorlatban inkább a tartós munkanélküliek jövedelempótló ellátásaként működik, és sem az aktivitást előíró indokoltsági feltételek, sem a közmunka intézménye nem éri el a tőlük várt foglalkoztatásösztönző hatást” – állítják a szerzők.

Csekély költségvetési hatás

A kormányt az ügy körül kialakult belpolitikai feszültség késztette reagálásra, az önkormányzatok lépésének költségvetési kihatása nem túl jelentős. Közhasznú, közcélú foglalkoztatásra és közmunkára évente 30–35 milliárd forint jut, ebből az állam 26–28 milliárdot áll.

A kabinet most három ponton tervez változtatásokat – várhatóan ősztől. Az önkormányzatokat arra ösztönöznék, hogy segély helyett közmunkaprogramokra fordítsák forrásaikat. A szociális segélyt kapók 40 százaléka fiatal, számukra kötelező képzést írnának elő a segély fejében. A harmadik javaslat pedig távolítaná egymástól a minimálbér és a segély összegét annak érdekében, hogy a szociális támogatás ne a munkavállalás ellenösztönzője legyen.

A kabinet Bartha Attila, a Kopint–Tárki kutatás¬vezetője szerint rövid távú megoldásra törekszik, bár az az elképzelés, hogy képzéshez kötik a segély folyósítását, elvben jó irányba mutat.
Bartha azonban úgy gondolja, hogy a felnőttképzés problematikus Magyarországon, a tanfolyamok gyakran inkább a képzőknek biztosítanak álláslehetőséget.

Éhséglázadások jöhetnek

A szociális segély és a minimálbér összegének eltávolítása sajtóhírek szerint oda vezethet, hogy a rendszeres szociális segély maximumát a létminimumhoz vagy a nyugdíjminimumhoz kötnék. A segélyek csökkentése azonban nálunk éppúgy társadalmi feszültségeket gerjeszthet, mint néhány éve Szlovákiában. Északi szomszédunknál bő négy évvel ezelőtti felére vágták a segélyek összegét, mire az ország jóval szegényebb keleti felében zavargások törtek ki, amelyeket páncélosokkal és vízágyúkkal vertek le.

A kelet-szlovákiai helyzet Bartha Attila szerint hasonlít az észak-magyarországira. „Nem véletlen, hogy ebben a régióban jött elő a segély munkához kötése. Helyben, a kis falvakban nincs munka, általában rossz a települések közötti közlekedés, s a környező városok sem túl prosperálóak” – mondja a közgazdász. A probléma feloldása márpedig nem az, hogy a segélyt munkához kötjük, hanem az, hogy valódi munkalehetőség legyen – teszi hozzá. Fontos lenne például a közösségi közlekedés, a munkába jutás biztosítása. A kis településen élő, autóval nem rendelkező munkavállaló, még ha kap is munkát a városban, nem, vagy csak nehezen tud oda bejutni.

Hosszabb távon pedig csak az oktatás segíthet. Jelesül az, hogy az iskolarendszerből ne csak alkalmazotti létre képes munkavállalók jöjjenek ki, hanem vállalkozni képes, kreatív emberek is. A képzés ráadásul sokkal jobban megérné a költségvetésnek – és így az adófizetőknek –, mint a segélyezés. Kertesi Gábor és Kézdi Gábor közgazdászok számításai szerint a képzés költségvetési nyeresége fejenként körülbelül 19 millió forint lehet. Ennyivel javul a költségvetés egyenlege, ha a fiatal leteszi az érettségit, és nem elégszik meg az általános iskolai végzettséggel.

A becslés persze rengeteg változótól függ, de a közgazdászok szerint a legóvatosabb kalkuláció is fejenként 7–9 millió forint költségvetési nyereséget hoz ki, túlnyomórészt költségvetési többletbevételeknek – adóknak, járulékoknak – köszönhetően, nem pedig annak, hogy sikerül takarékoskodni a segélyezési kiadásokkal.