„A magyar médiahelyzet látszólag nem különbözik a nyugat-európai általános tendenciáktól”: amit egyebek közt a bulvárlapok térhódítása és a minőségi napilapok visszaesése jellemez – vallja tömören. A pénzügyek fontosságára célozva azonban idézi Kurt Tucholsky német szatirikus írót, aki szerint: „A sajtónak egyetlen abszolút kifogásolhatatlanul becsületes része van – a hirdetések rovata.”
Lendvai keserűen teszi hozzá mindehhez: „Amikor más kollégákkal együtt (…) a rendszerváltás előestéjén s utána szemináriumokat szerveztünk, nem gondoltuk volna, hogy nyugati sajtó- és médiacégek a fiatal demokratikus sajtó védelme helyett független főszerkesztőket váltanak le, illetve készek posztkommunista vagy jobboldali populista pártokkal s azok sajtó- vagy propagandafőnökeivel hamis kompromisszumokat kötni.”
Az apropót ehhez éppen a Magyar Hírlap kínálja. A lap „szomorú sorsa a svájci tulajdonosoktól az újgazdag magyar nábobig” tart, aki önmagát Görgei Artúrral, illetve Hunyadi Jánossal, csodált politikusát (Orbán Viktort) Kossuth Lajossal hasonlította össze, „figyelmeztetés mindazoknak, akik a szabad sajtó jelentőségét és funkcióját lebecsülik”. És a végszó mindehhez: „A mai Magyar Hírlap címkéje annyi szerkesztőségi tisztogatás után csak mint temetői fejfa emlékeztet az egykori színvonalas napilapra.”
Lendvai azonban a kesergést elhagyva inkábba a butaság veszélyeit taglalja. „A butaság provincializmussal vegyítve persze nemcsak aggasztó lehet, hanem egyidejűleg szinte szórakoztató is” – fricskázza meg a Magyar Nemzetet (MN), amely a Magyarok Világszövetsége svájci tagozatának az NZZ (Neue Zürcher Zeitung) ellen indított hadjáratát veszi védelmébe. Ugyanis a világ egyik legjelentősebb lapjának „magyarszakértője”, a Prágában székelő Ulrich Schmid „történelmi tényeket tendenciózusan félremagyarázó” a magyar svájciak és az MN szerint, amelynek kölni Magyar Nemzet-tudósítója felháborodva állapítja meg (Lendvai idézi): „Az újság főszerkesztője, Markus Spillmann az elmarasztalt vélemények ellenére sem volt hajlandó arra, hogy a valóságot tükröző ténykedésre intse munkatársát, sőt kitartó bizalmáról biztosította a tollforgatót.”
S még egy gondolatként a magyar állapotokról hozzáteszi: A „Magyarok Világszövetségének svájci tagozata” nyilván azért indított Schmied ellen idegháborút, „mert cikkeiben nemcsak a kormányt és Gyurcsány miniszterelnököt, hanem időnként a Fideszt és Orbán Viktort is bírálta. Ulrich Schmid tárgyilagosságával, képzettségével és tehetségével az NZZ kiemelkedő munkatársai közé tartozik” – teszi még hozzá Paul Lendvai.
Hasonló élményeket kelet-európai kommentátorok csak kommunista rendszerek idején éltek át – állítja még.
(A teljes írás az ÉS-ben olvasható!)
