Az 1956. november 4-én a Budapestet elözönlő szovjet csapatok napokon belül felszámolták a fegyveres ellenállás hadállásait. Ezzel párhuzamosan már megindultak a letartóztatások is. November 7-től szovjet irányítással rendszeres razziákat tartottak, átfésülték a várost: megindult a megtorlás folyamata. A forradalom és szabadságharc alatt is működő kommunista besúgóhálózat maradványainak információi alapján a célzott letartoztatások is megkezdődtek – nyilatkozta a FigyelőNetnek M. Kiss Sándor egyetemi tanár, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Történettudományi Intézetének vezetője.
Megteltek a cellák
Az ellenállás azonban nem szűnt meg egyik napról a másikra. Hónapokig tartottak még a sztrájkok, a tüntetések. November 11-én megkezdte működését az I. Karhatalmi Tiszti Ezred, ők már a szovjetekkel együtt járőröztek Budapesten. De például ugyanezen a napon Nógrádban már a karhatalom akadályozta meg, hogy összehívják a megyei nemzeti bizottságot. Egyszerre folytak a tömeges és a célzott őrizetbe vételek: november 4-e után a legszerényebb becslések szerint is több mint 20 ezer embert tartoztattak le – fogalmaz a történész.
Budapest a levert forradalom után (Fotó: MTI)
Az új hatalomnak nem volt pontos képe a forradalomról és szabadságharcról, aki gyanús volt, azt begyűjtötték. Megteltek a fogdák: az előállítottakat kihallgatták, regisztrálták, majd egy részüket elengedték. Később, amikor a fejetlenségen már úrrá lettek, a november-decemberben „regisztrált” emberek közül sokakat ismét letartóztattak, majd elítéltek.
—-Embertelen módszerek—-
A megtorlás során lefolytatott pereknél a gyanúsítottból kicsikart vallomás, akárcsak 1956 előtt, döntő bizonyítéknak számított. Ennek az elvnek az „atyja„ Visinszkij szovjet főügyész volt, akit A perbeli bizonyítás elméletet című munkájáért még Sztálin tüntetett ki 1947-ben. M. Kiss Sándor nem szívesen beszélt a kommunista börtönökben alkalmazott embertelen eszközökről. „Képzeljük csak el, milyen lelki törést jelentenek már önmagukban a nyomorúságos cellákban eltöltött napok. Az őrizetesek folyamatos figyelése, az állandó zsarolás, hogy a vádiratban olyan passzusok is szerepelnek majd (lopás, fosztogatás, nemi erőszak), amelyek az emberségükben alázzák meg őket. A cél a teljes és korlátlan kiszolgáltatottság körülményeinek a megteremtése volt” – fogalmazott a szakértő.
Fogvatartottak ételosztásra várnak az Andrássy út 60-ban (Fotó: MTI)
Hozzátette: az 1956 előtti kínzási módszerekről vannak ismereteink, memoárokból vagy éppen a Nagy Imre első miniszterelnöksége alatt lefolyt rehabilitációs perek iratanyagából. Teletömték a kihallgatott száját sóval, pokrócba burkolták, s addig verték a talpát gumibottal, míg el nem ájult. Egyszerre öten-hatan ütötték, rúgták, s egy orvos döntötte el, meddig verhetik az áldozatot anélkül, hogy meghalna.
Mindent bevallottak
Álnaivitás lenne azt gondolni, hogy 1956. november 4-e után a korszakban sokat emlegetett „szocialista törvényesség” lengte be a kádári börtönöket. Bár a történész hangsúlyozta, hogy a volt rabokkal történt beszélgetései során az érintettek érthető érzékenysége miatt csak érintőlegesen kerültek szóba a kihallgatók módszerei s ennek következményei. A fennmaradt iratanyagok azonban sok mindenről árulkodnak. A vallatók, ha ezt a „cél” megkövetelte, igenis alkalmazták a fizikai kényszert. A cellába a kihallgatás után visszatért véresre vert rab látványa nem volt egyedi. Álszent módon a vizsgálati és más osztályok jelentésében is szerepel, hogy az eljárások során történtek visszaélések, de ez nem volt jellemző.
Arra is van bizonyíték, hogy a kihallgatások során tudatmódosító szert is használtak. Olyan vegyszert tömtek az őrizetesbe, amitől elviselhetetlen, égető érzés marta a bőrükét. Ehhez járult a zsarolás: ha nem vall, behozzák a családtagot, vagy szabadulása után ellehetetlenítik az életét. Igaz viszont az is, hogy vannak történészek, akik váltig állítják: egyes különleges esettől eltekintve a kádári apparátus nem operált erőszakos eszközökkel. A tanszékvezető hangsúlyozta, az ilyen kérdésekkel a túlélő érzékenységét nem ildomos megsérteni. Elegendőek azok az elszólások, amelyek az egyes periratokban fennmaradtak. A lényeg az, hogy a foglyok a kombinált erőszak következtében olyan cselekedeteket is bevallottak, amelyet nem követtek el.
—-A kádári hatalom legitimációs problémái—-
Kádár János november 4-én hajnalban jelentette be kormánya megalakulását és november 7-én érkezett Budapestre. Kormánya a kezdetektől legitimációs problémákkal küszködött, s ez elvileg soha sem szűnt meg. A magyar társadalom java november 4-e után is kitartott a forradalom és szabadságharc eszméi mellett s nem fogadta el Kádár kormányát. Ezt az elhúzódó népi ellenállás elég világosan bizonyítja. De a Kádár-kormány dolga jogilag sem volt tiszta. Elvileg, amíg az előző kormány le nem mond, vagy le nem mondatják, s a változás ténye nem jelenik meg az arra illetékes közlönyben, a legszelídebben fogalmazva is átmeneti állapot van. A jugoszláv követségre menekülő Nagy Imre pedig Kádár próbálkozásai ellenére sem mondott le. Ezután pedig Nagy Imrét, mint ez közismert, Kádárék elrabolták.
Kádár János – erõszakkal legitimizálta a hatalmát (Fotó: MTI)
Tapintható a zavar a kádári MSZMP-ben is. A Magyar Szocialista Munkáspárt Ideiglenes Intéző Bizottságában 1956. novembere folyamán többek fölvetik, hogy Nagy Imrét be kell vonni a hatalomba a társadalmi legitimáció megteremtése érdekében. Kádár az MSZMP hatalma jogforrásának az általa módosított és kreált „forradalmi jogot” tekintette. Erre alapult a megtorlás jogi folyamata. Ezzel egy időben megindult a közelmúlt eseményeinek a történeti és politikai újraértékelése. Az „ellenforradalom” okairól szóló 1956. decemberi határozatban Nagy Imre még elvtársként szerepelt. Az idő múlásával azonban Nagy Imre erélytelenségéből, árulás lesz – hívja fel a figyelmet a történész.
Kádárék 1956 vége és 1957 tavasza között stabilizálták politikai helyzetüket. Ehhez szovjet segítségre volt szükség, amelyre támaszkodva erősödött az ideológiai nyomás, határozottabbá vált a párt kommunikációja, s 1957 tavaszára a nyílt, és az utcán is látható terrort felváltotta a fedettebben lefolytatott leszámolás politikája. Ez a szakasz 1962 végéig tartott. A történész szerint nem lehet eltekinteni attól, hogy a Kádár rendszer a terror erejével is legitimálta hatalmát.
„Jogi” és jogon túli megtorlás
Bár Kádárék egyre nyíltabban ellenforradalomról beszéltek, a perek során számításba vették azt is, hogy egy olyan országban, ahol a lakosság döntő többsége támogatta ’56 célkitűzéseit, a politikai indíték mellett más hivatkozási alap is kell. Ezzel magyarázható, hogy a vádiratokba szinte kivétel nélkül köztörvényes vádak is kerültek. A hivatalos dokumentumok szerint például a mártír Tóth Ilona és társai pénzt loptak és terrorizálták az embereket. A vád annyira tarthatatlannak bizonyult, hogy egyik esetben a pénzlopás, máshol a nemi erőszak vádját is vissza kellett vonni.
A történész a jogon kívüli eszközökkel lefolytatott megtorlásról is szót ejtett. Ide tartoznak a már regnáló Kádár-kormány által elrendelt sortüzek, amelyek 1956. december 5-től, 1957. január elejéig tartottak. Különösen brutálisan támadtak rá fegyvertelen munkás tüntetőkre szovjet-magyar vegyes alakulatok Salgótarjánban, Egerben vagy Csepelen.
Magyarországon hivatalos számadatok szerint a forradalom és szabadságharc idején 2502 fő halt meg. A sortüzek közel háromszáz emberéletet követeltek. M. Kiss Sándor szerint lehetetlen megbecsülni, hogy ezen felül hány embert gyilkoltak meg a szovjet és a magyar rohamosztagok az utcákon a forradalmon leverését követő hetekben. Bár eltérések vannak a különböző források között, de 1956 és 1962 között hozzávetően 22 ezer embert ítéltek hosszabb-rövidebb börtönbüntetésre, és több mint 300 embert kivégeztek.
Tízezren fölül volt az internáltak száma, s több mint 200 ezren menekültek el Magyarországról. Több tízezer embert ”ellenforradalmi” vétségek miatt bocsátottak el munkahelyéről, tönkretették karrierjüket. Megfigyelésük az úgynevezett „puha diktatúra” alatt is tartott, egészen a rendszer bukásáig.
