Igaz, hogy a püspöki rang a miniszter és egyetemi professzor után még mindig a harmadik helyet foglalja el a „presztízsskálán”, de az intézmények hitelességében megelőzi őket a Magyar Tudományos Akadémia, a bíróság, a rendőrség, az Országgyűlés, sőt a kormány is. Úgy tűnik, hogy a nagyobb egyházak hitelvesztésének bár nem az egyetlen, de az egyik kiemelkedő oka az a magyar politikai kereszténység, amely a vallást politikai célok szolgálatába állítja, illetve a politikai közszereplést egyházi vagy klerikális érdekkérvényesítésre korlátozza, írja a cikk.
Janus-arcú egyházak
Az okokról azt mondja többek közt a szerző: „A magyar katolikus egyház a rendszerváltáskor Janus-arcát mutatta: egyrészt a kisközösségekben és lelkiségi mozgalmakban eleven, mély, de messzemenőkig politikamentes hitélet folyt, amely több helyütt pozitív hatást gyakorolt az egyházközségre is. Másrészt a legtöbb püspök, akik kinevezéséhez az 1964-es magyar–vatikáni részleges megállapodás értelmében a kommunista államvezetés előzetes engedélyére volt szükség, az állami egyházpolitika elvárásaihoz igazodott, gátolva ezzel a magyar egyház zsinati megújulását (pl. a teológia korszerű művelését és ennek megfelelő teológusképzést, a világiak fokozottabb felelősségvállalását stb.).”
A változások közben csupán néhány püspök tudott az eseményekkel lépést tartani és szállt síkra következetesen az egyház szabadságáért – írja Wildman. És arra emlékeztet, hogy a rendszerváltáskor Sólyom László jogászprofesszor, az Alkotmánybíróság későbbi elnöke és jelenlegi államelnök 1989 nyarán arra szólította fel az egyházi vezetőket, hogy ne akarják tovább megőrizni az „államegyháziság” maradványait, engedjék el a börtönrácsot. Azt is kimondta, hogy szerinte a püspöki karban is változásokra lenne szükség.
Várszegi Asztrik a püspöki kar új titkáraként akkoriban nyíltan felvetette a püspökök múltbeli felelősségének a kérdését. „Hiba lenne, mondta, ha az elkövetett hibákért csak a kimúlóban lévő kommunista rendszert okolnánk. Az egyházi vezetésnek is bocsánatot kellene kérni az elmúlt években tanúsított magatartásáért, hiszen igazságtalanul bánt papokkal és civilekkel, mindenekelőtt egyházi bázisközösségek tagjaival, és nem támogatta a lelkiismereti és vallásszabadságáért vívott harcukat. Püspöktársai nem értékelték Várszegi törekvéseit, aki hamarosan leköszönt a titkári posztról, és visszavonult Pannonhalmára.”
A politika ölelése
Az államegyház szerepköre irányába haladtak a történelmi egyházak, s a Vatikánnal történt megállapodás nyomán ez még inkább így alakult. Ehhez jó eszközként szolgált, hogy az állami támogatások mértéke minden kormányzat alatt alku tárgya és egyben az állam és egyházak kapcsolatának egyik jellemzője. Tudatában volt ennek Horn Gyula is, aki a már említett 1997-es Vatikáni-megállapodást aláírta. Ennek nyomán hasonló megállapodások születtek a többi hagyományos egyházzal és vallásfelekezettel is. Horn számításai azonban nem jöttek be, az egy évvel későbbi választásokon ugyanis a klérus nagy része meglehetősen nyíltan a Fidesz támogatására buzdított.
„A magyar politikai kereszténységben, ezen belül a politikai katolicizmusban rejlő lehetőséget Orbán Viktor ismerte fel, – állítja a cikk –, aki 1994-től – bizonyára érzékelve az MDF szétmorzsolódása következtében keletkezett politikai űrt is – egyre inkább jobbra és a kereszténység felé fordult, megszerezve ezzel a „történelmi” egyházak bizalmát. Kormányzati idejének (1998–2002) végére Semjén Zsolt katolikus és Balog Zoltán református teológus kidolgozta az egyházpolitika „magyar modelljét”, amely – az elválasztás elvének hangoztatása ellenére – gyakorlatilag az állam és egyház bizonyos összekapcsolására tett kísérletet.”
Az új egyházpolitikai marketing azonban nem merült ki csupán az egyházfinanszírozás különböző formáiban. „A csak erre építő Horn- és Medgyessy-kormány nem is volt sikeresek egyházpolitikájában, a Gyurcsány-kormány pedig (nem utolsósorban Magyar Bálint valóban egyházellenes megnyilvánulásainak köszönhetően) csak elmérgesítette a két legnagyobb egyház és a kormány viszonyát.” A katolikus és a református egyház egyértelműen a Fidesz felé fordult. Wildmann úgy látja: az „…egyházak vezetőinek, papjainak és a híveinek nagy része nem tud szabadulni a politikai hatalom ölelésétől”.
(A teljes írás az ÉS-ben olvasható!)
