Kaltenbach: eltűntek a nemzeti kisebbségek

12 év után köszön le posztjáról. Ez alatt mit gondol, javult a kisebbségek helyzete Magyarországon? Pozitív vagy negatív változásokról tud inkább beszámolni?

Azt tapasztaltam, hogy volt egy felfelé ívelő szakasz. Ez nemcsak a kisebbségi jogokra érvényes, hanem általában a szabadságjogokra. Ez nem meglepő: az összes átalakulás magasztos célok kitűzésével kezdődik, teli vagyunk idealizmussal és naivitással, de a mindennapok során kiderül, hogy e célok megvalósítása nehézségekbe ütközik. Ami kialakul belőle, az sosem ideális. A ’90-es évek vége felé már nyilvánvaló volt például, hogy nem valósul majd meg a kisebbségek parlamenti képviselete, a kisebbségi törvény nem úgy működik, mint szeretnénk. Az utóbbi időben pedig a kisebbségi ügy veszít az elismertségéből. De nem a jelentőségéből.

A helyzet megítélésem szerint „monoetnikussá” vált. Ma a politikát egyetlen egy kisebbség érdekli, a romák. De nem a gondjaik megoldása iránti olthatatlan vágy miatt, hanem mert azt hiszik, hogy ez a csoport politikai tényezővé vált, tehát ezeket a szavazatokat meg kell szerezni. Mindkét nagy párt tesz bizonyos gesztusokat, hogy a másik ne szerezhessen előnyt. A többi kisebbség kezében nincs ilyen ütőkártya.

Kaltenbach Jenõ (Fotó: MTI)

Akkor milyen érdekek működnek?

Csak a nagyon kemény politikai érdekek számítanak. Egy demokráciában elvileg nemcsak a leírt szabályok tartandók be, hanem – mint egy szalonban, – vannak dolgok, amiket nem illik akkor sem tenni, ha nincs kiírva belépéskor az ajtóra. Van egy csomó íratlan szabály, amit nem kell (lehet) törvénykönyvbe foglalni, mert mindenkinek tudnia kell, hogy a „demokrácia szalonjában” bizonyos dolgokat nem szabad csinálni, mert ellenkező esetben az már nem „demokráciaszalon”. Ezt érzem egyre erősebben, hogy ez az íratlan szabály nem működik.

Mit gondol a kisebbségi törvény, választás módosításáról, a regisztráció bevezetéséről? Jó úton indult el a parlament a törvény megszavazásával?

Az ismert, hogy én végig elleneztem ezt a megoldást. Itt nem regisztrációról volt szó, mert az azt jelentené, hogy a személyi igazolványába beírják a nemzetiségi hovatartozást, hanem arról, hogy teremtsünk tisztességes, jogilag kezelhető helyzetet, vagyis csak azt illesse meg a jog, akit a törvényalkotó ezzel fel akar ruházni. Az Alkotmány egyértelműen fogalmaz: választójoga csak a kisebbségi közösséghez tartozónak van. Ennek a megállapítása az állam kötelessége, de a 2005-ös módosítás a korábbi tarthatatlan helyzeten semmit nem változtatott, éppen ellenkezőleg. Ez az államilag igazolt csalás állapota. Ha valaki bemegy ugyanis a jegyzőhöz, hogy vegye fel a listára, a jegyzőnek semmilyen lehetősége nincs, hogy a kérelem valódiságát kontrollálja. Akkor is fel kell vennie, ha tudja, hogy az illetőnek semmi köze nincs a közösséghez. Ez a rendszer a legminimálisabb alkotmányos jogállami követelményeknek sem felel meg.

Én azt javasoltam, hogy a döntést bízzuk a közösségekre. Ez működik például Szlovéniában, az ott élő magyarok legnagyobb megelégedésére egyébként, de Skandináviában a számik esetében is. Általában minden tisztességes helyen, ahol kisebbségi kulturális autonómiát vezettek be, ott önregisztráció van, tehát bizonyos szempontok alapján a közösség szelektál a kalandorok és a nem kalandorok között. Természetes dolog úgy gondolom, hogy a közösség ebbe beleszólhasson. Ha valaki bélyeggyűjtő akar lenni, a bélyeggyűjtők egyesülete dönt a tagfelvételről, az alkotmány szerinti „államalkotó tényezőknek” viszont ugyanez nem adatik meg. Ez botrányos.

Megoldást jelenthetne, ha a kisebbségek képviselői helyet kapnának az Országgyűlésben?

Az Alkotmány szerint helyet kéne kapniuk, jellemzi a helyzetet, hogy egyáltalán felmerül a kérdés, hogy ez indokolt-e. Hogy miért nem valósult meg, arról a politikusokat kéne megkérdezni.

—-Esélytelenek a roma gyerekek—-

Mit gondol, mi a legnagyobb probléma, hol van a legtöbb teendő? Mi lesz az utódja fő feladata?

Az egyik legfontosabb dolog, hogy megőrizze az intézmény jó hírnevét. Fontos feladat, hogy végre valóban kisebbségi autonómia legyen Magyarországon, mert jelenleg az csak a türelmes papíron létezik. Azokat a célokat és értékeket kell megvalósítani, amelyek tételesen fel vannak sorolva a törvényben és az Alkotmányban. Csökkenteni kell a távolságot az írott jog és a valóság között. Ez komoly feladat. De az egyenlő bánásmódot tekintve is nagyon messze vagyunk attól, mint amit el akarunk érni.

Melyek voltak a leggyakoribb problémák, amelyekkel az állampolgárok Önhöz fordultak?

Ide jellemzően szorult helyzetben lévő csoport tagjai fordulnak, leginkább romák. Az érkező panaszok fele, kétharmada tőlük származik. Elsősorban a velük kapcsolatos negatív bánásmódot panaszolták el. A többi egyharmadot a nemzeti kisebbségek nyújtották be.

Az egyenlőtlenség nagyon nagy. Ha megszületik Magyarországon egy gyermek, és roma családba érkezik, az élete kezdettől fogva egészen más pályán halad, mint egy nem roma gyereké. Nem mondom azt persze, hogy a nem romák között nincsenek kétségbeejtő helyzetű családok, de az arányok összehasonlíthatatlanok. Egy roma gyerek beleszületik egy olyan körülményegyüttesbe, amely az esélyeit tekintve rendkívül kedvezőtlen. Kezdődik a lakáskörülményekkel. Ha valaki egy nyomortanyán nő fel, ahol a minimális higénés feltételek sem állnak rendelkezésre, a mindennapi betevő is komoly probléma, nem nehéz belátni, ennek milyen negatív következményei vannak. Élete során ezek kumulálódnak. A gyermekek jelentős része nem is kerül óvodába, az iskolában pedig a velük szembeni negatív magatartás számos konfliktus forrása. Az élet legkülönbözőbb területein fognak hátrányokat érezni. Amikor felnőtté válnak, akkor pedig a környezetük hirtelen azt várja tőlük, hogy ugyanúgy teljesítsenek, mint a jobb helyzetben lévő társaik. Azt gondolom, ezt az ellentmondást nem lehet feloldani.

Milyen megoldást javasol?

Igazságosabb elosztást, célzott programot, amelynek hatását folyamatosan követjük. Elképzelésekkel és látszólagos programokkal tele a padlás. Ezek a programok rendkívül alacsony hatásfokkal működnek. Annak idején Magyar Bálint és minisztériuma, nagyon jó szándékkal, hozzáfogott egy deszegregációs intézkedéscsomagnak a bevezetéséhez. Még pénzt is adtak hozzá. Ám amikor tavaly megvizsgáltuk, hogy a rendszer hogyan is működik kiderült, hogy csak az iskola nem tudja kezelni ezt a problémát. Az iskola csak egy sziget abban a tengerben, ahonnan a hatások jönnek. Az iskola nem tud megváltozni a társadalom akadályozó hatása mellett. Az iskolai szegregáció következmény, egy társadalmi jelenség manifesztációja. De az okok az iskolát körülvevő világból jönnek.

—-Asszimilálódtak a nemzeti kisebbségek—-

Az elmúlt 12 év alatt valamifajta előrelépés tapasztalható volt a kisebbségek ügyében?

Amiket eddig elmondtam, kritikák voltak, hiszen hivatalos bíráló vagyok, de ez nem jelenti azt, hogy ne történtek volna pozitívumok. Megszületett egy kisebbségi törvény, amely legalább a címében viseli az autonómia szót, ez óriási dolog ahhoz képest, ami korábban volt. A huszadik század végéig hallani sem akartak a kisebbségi autonómia semmilyen formájáról, annak elismeréséről, hogy a kisebbségek kollektív entitások, hogy nemcsak individuális, hanem kollektív jogaik is vannak. Vagy itt említhetném még a közoktatási törvény több változtatását, hogy bekerült például a szegregáció tilalma vagy létrejött az egyenlő bánásmód törvény. Az EU elfogadott egy etnikai direktívát. Felismertük a problémát, és ez ellen jól vagy rosszul, de próbálunk valamit tenni és nem utasítjuk el: ezek eredmények.

A nemzeti kisebbségek helyzete romlott vagy javult az elmúlt években?

Mindenki arról beszél, hogy a romákat milyen diszkrimináció éri, és ez jogos, erről beszélni kell. Eközben azonban elsikkad az a tény, hogy Magyarországon a nemzeti kisebbségeket szinte teljesen felszámolták, asszimilálták. A nemzeti kisebbségek helyzete az identitásukat tekintve rendkívül kritikus. Az eltűnésük veszélye kézzelfogható. A szlovákok, a németek kulturális élete ma már csak történelmi emlék, mert ezek a közösségek olyan mértékben beolvadtak a külső nyomás hatására, hogy eltűnőben van ez az érték. Őket nem veszi körül az a fajta negatív világ, mint amiről a romák esetében beszéltünk, de próbálja csak meg valaki a nemzetiségi identitását a közéletben következetesen képviselni. Ugyanúgy falakba fog ütközni, mint a romák esetében. Szemléletes adat egy viszonylag friss szociológiai vizsgálat eredménye a nemzetiségi iskolákról. Megnézték, hogy a német nemzetiségű, és a nemzetiségi iskolába járó gyerekek közül hány százalék beszél otthon az édesanyjával németül. A válaszok szerint 97 százalék magyarul beszél.

Ön szerint ma van rasszizmus Magyarországon? Az elmúlt 12 évben hogyan változott a helyzet?

A felmérések szerint nem csökkent a romákkal szembeni negatív, elutasító magatartás, inkább stagnál illetve hullámzik, és ebben a médiának óriási szerepe van. A hírhedt olaszliszkai eset után például nyilván megnőtt a romák elutasítása, azóta ez talán valamennyire alábbhagyott.

Azt azért hozzá kell tenni, hogy nemcsak Magyarországon ez a helyzet, hanem a környező országokban is. Van azonban egy lényeges különbség: hogyan kezeljük ezt a problémát? Vannak nyugaton olyan országok, ahol a rasszizmust a politikai osztály a lehető leghatározottabban kiközösíti, marginalizálja. Nálunk ez nem ennyire egyértelmű.

Tizenkét év után hogyan tovább? Vállal esetleg újabb közhivatalt?

Tizenkét éven keresztül közmegelégedésre ellátni egy közfunkciót Magyarországon, az komoly hátrány.