Már vészesen közeledett a filmszemle, amikor a Hunnia Filmstúdióban fogadott bennünket a rendező. Másfél hét volt még a megnyitóig, de érezhető volt a zsongás, hiszen négy filmmel is érdekelt az általa vezetett stúdió. Szőke András Hasutasok, Szász János: Ópium – Egy elmebeteg nő naplója, és egy főiskolás, Mátyássy Áron Mínusz című kisjátékfilmje a versenyprogramban indul, a szemlét pedig Sándor Pál – versenyen kívül induló – filmje nyitja meg.
A rendező kirohant a vágószobából, ahol épp az új film előzetesét vágták, majd behívott irodájába, rágyújtott, és egy fél órát adott nekünk. Mindenekelőtt rögtön bizonyította, hogy vérbeli rendező: azonnal utasításokkal látta el a fotós kollégát, hogy milyen szögből és milyen háttérrel fényképezzen.
Lassan érõ típus vagyok
1988-ban készítette el a Miss Arizónát, azóta – az 1995-ös a Szeressük egymást gyerekek című film egyik félórás epizódján kívül – nem rendezett filmet. 1967-től 1988-ig két-háromévente jött ki új filmmel. Nehezen hihető, hogy nem jutott eszébe semmi filmtéma. Mi történt?
Megváltozott a rendszer, és alapvetően megváltozott az életünk. Úgy látszik, én lassan érő típus vagyok, mert kellett hozzá 16 év, amíg el tudtam helyezkedni az új viszonyok közt annyira, hogy a bennem megformálódott érzésekről – ki vagyok, kik vagyunk, mik vagyunk, mi történik velünk és így tovább – filmet csinálhassak.
Kedvenc filmek, árulások
Tavaly év végén egy internetes fórumon elárulta, hogy eddigi filmjei közül a Szerencsés Dánielt szereti legjobban. Van olyan filmje, amit a legkevésbé szeret, amit már nem vállal, vagy amit máshogy csinálna meg?
Novemberben éppen a Szerencsés Dánielt szerettem legjobban. De ez mindig más… Ezek a „kis kriplik” mind az én gyermekeim, egyszer az egyik hangosabb másszor a másik. Akkor épp levetítették a televízióban a Szerencsés Dánielt. Megnéztem és rájöttem, hogy abszolút használhatók, érvényesek azok a gondolatok, érzések, amiről 1983-ban szóltam. Ami a másik kérdését illeti: természetesen minden filmemet vállalom. Vállalnom kell a tévedéseimet, bukásaimat egyaránt.
Melyik az a film, amiben a legtöbbet változtatna?
Nem is csak változtatnék, hanem újra megcsinálnám a Csak egy mozi című filmet. Ebben elkövettem két árulást, amiért meg is büntetett a sorsom. A film alaphelyzete az volt, hogy egy filmrendező vidéken forgat, a forgatási szünetben megérkezik az anyja az apja halálhírével. Akkor még élt az apám, s nem mertem ezt a helyzetet filmre vinni. Lebutítottam az egészet egy válástörténetté. Emiatt elvesztette a film a drámaiságát. Apám ráadásul már nem érte meg a film bemutatóját. A másik árulásom egy szubjektív dolog, amit nem mondok el.
Ha eszembe jut egy film, a Dezsõ mindig bedugja a fejét a fantáziám ablakán
Rólunk szól a Noé bárkája
A most elkészült filmjében Noé bárkáját egy pesti bérház szimbolizálja, amelynek 13 lakásában élő különös – többnyire egymást utáló – emberek végül egy közös cél érdekében egymásra találnak. Ez a 13 család reprezentálná azokat, akiket ma Ön szerint ki kellene menekíteni valamifajta Vízözön elől?
Több embert megmenekítenék, de akkor egy országnyi bérházat kellene találni. Ez a film ennyit tudott befogadni. Egy kutyát, egy kakadut, néhány általam nagyon szeretett színészt. Remélem ki fog derülni, hogy nemcsak róluk, hanem rólunk is szól a történet: van-e elég hitünk ahhoz, hogy a körülöttünk tomboló vihar után egyszer majd az Ararát csúcsán fennakadjon a bárka, kisüssön a nap és az emberek újra mosolyogni tudjanak. Ez persze így túl lírai, remélem a film ennél sokkal bolondosabb, dilisebb, groteszkebb. Mindenesetre a film tükrözi, hogy hiányoznak a mosolyok, vissza kell őket csempészni az életünkbe, mert nem hiszem, hogy csak a gyűlölködésre születtünk. De, remélem, nem tudom olyan jól elmondani a film lényegét, mint ahogy filmen meg tudtam csinálni! Én nem író vagyok, hanem – azt mondják egyesek – hogy filmrendező. Az a mesterségem, hogy film segítségével fogalmazzam meg azt, amit szavakkal el se tudok mondani.
Garas mindig képbe kerül
A film három főszereplője Garas Dezső, Törőcsik Mari és Kállai Ferenc. Előbb volt meg a három szereplő, aztán találták ki – állandó forgatókönyvíró-társával, Tóth Zsuzsával – a történetet vagy fordítva?
Megvolt egy nagypapa és egy unoka, akiket tudtam, hogy Garas illetve Stefanovics Angéla fog játszani. Aztán Zsuzsa a gangos pesti bérházba kitalált egy barátságot. Itt jött a képbe Kállai Ferenc. Mindenképp szerettem volna Törőcsikkel dolgozni, valami pici szerepet szántam neki. Láttam egyszer egy Alföldi Róbert által rendezett orosz darabban, ahol Garassal tangózik – ettől „megjött” Törőcsik figurája. Egyszerűen kitalálódott. Ilyen puzzle-szerűen állt össze a film számára a három főszereplő alakja.
A Noé bárkájában nem nehéz áthallásokat felfedezni az 1981-ben készült Ripacsok című filmjével. Garas Dezső mindkét filmben Stock Ede…
Imádom az ilyen áthallásokat. Egyébként nemcsak a főszereplő neve utal a Ripacsokra. Bár nagyon szeretem a nőket, meg a szerelmet, meg az ehhez tartozó összes „cuccot”, de ennyi film után megtanultam, hogy alapvető, meghatározó emberi élményem a barátság. A Ripacsok is erről szól, a Noé bárkája története mögött is ott van a két, ma már igencsak nem fiatalember sok évtizedes barátsága.
Sándor Pál film elképzelhetetlen Garas Dezső nélkül?
Megfejthetetlen számomra is, mitől működik több évtizedes közös munkánk a Dezsővel. Az arcától? A habitusától? Nyilván a képességeitől is. Fogalmam sincs, csak valahogy, ha eszembe jut egy film, a Dezső mindig bedugja a fejét a fantáziám ablakán, és azt mondja: itt vagyok…
Egyébként ezek a színészek már nem is színészetből, hanem biológiából játsszák a szerepeiket. Nem is igazán lehet egy Kállait, egy Törőcsiket vagy egy Garast instruálni. Az ember kitalál egy szerepet, ők megkapják, belebújnak annak bőrébe és akkor már náluk van a labda. Az igazán nagy színészek többet tudnak arról az emberről, akit játszanak, mint a rendező vagy az író, olyan dolgokat mutatnak meg belőle, ami papíron kitalálhatatlan.
Láttam egyszer egy orosz darabban, ahol Garassal tangózik
Ganxta, Yonderboi, Oszvald Marika
A nagy öregek mellett feltűnnek a fiatalok is: Alföldi Róbert, Badár Sándor, Szőke András vagy Szabó Győző, Pindroch Csaba. Van néhány egészen meghökkentőnek tűnő választás, mint Ganxta Zolee, vagy más szempontból Oszvald Marika. Hogy osztott szerepet?
Behunytam a szemem, és leírtam, hogy kinek az arca jelent meg előttem. Valamiért így alakult, nem akarom túlmisztifikálni ezt a dolgot. Abban a pillanatban ezek az emberek hívódtak elő belőlem. Oszvald Marikát például, bevallom, nem nagyon láttam még színpadon, de valamiért egyszer csak bekúszott az arca. Magam is csodálkoztam.
A film zenéjét Yonderboi jegyzi. Hogy került a képbe?
Vannak olyan jelenetek, amelyeket zenére kellett vágni. Amikor keresgéltük ehhez a zenéket, előkavarodott Yonderboi két CD-je. Megpróbáltuk, és nagyon erősen passzolt a képekhez. Aztán volt még 2-3 olyan szám, amit használni akart a film. (Amikor az ember vágja a filmet, már nem én parancsolok, hanem az anyag.) Megkerestem, elvállalta. Jó volt vele együtt dolgozni, pedig szemléletileg és korban (majdnem unokám lehetne) is igencsak távol álltunk egymástól. Hosszú folyamat volt, amíg egymásra találtunk, és elfogadtuk egymás gondolkodását. Végül én is elfogadtam őt, ő is elfogadta és befogadta a filmet. És még valami: nagyon szerette azt.
Új zenét írt, vagy a már meglévő számait adta a filmzenéhez?
A főcímzene egy régi száma. A többi új.
Betojás és gátlások
Azzal viccelődtek a film sajtóbeharangozóján – utalva a majd’ két évtizedes szünetre –, hogy ön első filmes rendező. Az is elhangzott, hogy „be volt tojva” a forgatáson. A hosszú szünet után volt valamilyen szorongás önben a rendezés felelősségétől?
Garas hülyéskedett, hogy be voltam tojva, mert tudja, nálam minden film kezdése és befejezése szorongásos periódus. A forgatás nem. A forgatás az a paradicsomi állapot. Ha lehetőségem lenne, én csak forgatnék. Nem is tudtam ezt elfelejteni. Semmifajta idegen érzetem nem volt a forgatáson, Olyan volt, mint bármelyik másik filmem készítése. Néha zseninek érzi magát az ember, néha meg tök hülyének. (Van ezek között néhány pillanat, amikor közepesnek, na, azt nem szeretem!) Semmiféle gátlásom, félelmem nem volt.
Minden film kezdése és befejezése szorongásos periódus
Emblematikusabb a nyitófilm
A Noé bárkája nyitja meg a 38. Magyar Filmszemlét. Ez mekkora rangot, presztízst jelent?
Van egy szemletanács, aki kitalálja a filmbeosztást. Felhívtak telefonon, hogy legyen ez a nyitófilm. Ennyi. Természetesen az ember örül és szorong, mert azért mégiscsak valami, hogy ezzel nyit a filmszemle. Picit emblematikusabb lesz a film, de ez csak egy pillanatig érdekes. Minden filmnek van egy sorsa, majd meglátjuk, hogy sikerült azt és úgy megcsinálni, amit szerettünk volna.
A Noé bárkája nincs versenyben. Miért nem indult a versenyprogramban?
A Hunnia filmstúdió három filmmel – két nagy- és egy kisjátékfilmmel jelentkezik a versenyprogramban ezen a szemlén. Mindháromba beleírtam kicsit magam is, én vagyok a „szellemi producerük”, és nem szeretnék a saját filmjeimmel versenyezni.
Filmre termett a magyar
Szász János és Szőke András nevét mindenki ismeri, a Mínusz viszont egy fiatal filmes első rendezése. A fiatalok felkarolása egy koncepció része?
Mátyássy Áron filmje a főiskolával közös koprodukcióban készült. Én nemcsak a Hunnia filmstúdiót akarom folytatni Simó Sándor után, hanem azt is, amit mi régen együtt csináltunk, azaz, hogy minden évben elindítunk egy-két fiatal tehetséget a pályán. Korábban is mondtam már: a magyar nép nemcsak lóra, hanem filmre termett nép is. Hihetetlen képesesség, tehetség, erő van a filmszakma vonzásában. Az egyre másra feltűnő fiatalok egész elképesztő tehetséggel viszik tovább a szakmát. Nyugodt szívvel át lehet adni a stafétabotot. Én nagyon sokat kaptam a filmszakmától – egy komplett életet 18 éves korom óta. Kutya kötelességem, hogy amit kaptam, abból amit tudok, azt át is adjam a tehetséges fiataloknak.
Mit gondol a magyar film 2007-es állapotáról? Ezek szerint van elég fiatal tehetség, de megbecsüljük-e az öregebb filmes generációt?
Én már az öregekhez tartozom, mi? Kár. Vagy jó. Vagy mit tudom én! Ez egy tökéletesen más világ, mint amikor mi indultunk. Más típusú eszközökkel kell kiharcolni, hogy filmet csináljon valaki. Nagyobb szerepe van a pénznek, és a személyes hitel megteremtésének. Nagyon fontos, milyen volt egy rendező előző filmje, hiszen ha az sikeres, nagyjából meg tudja teremteni a következő film lehetőségét. Egy bukta pedig nagyon el tudja venni a rendezőtől azt.
Az „elnyomó átkosban” mi nagyon nagy emberek, meghatározó tényezők voltunk, hisz a filmjeink hírt adtak arról, hogy mit lehet csinálni a legvidámabb barakban. Politikailag is fontosak voltunk, még a világ számára is. Ez mára elveszett, de a filmszakma még mindig tart valamit abból, hogy volt egyszer egy magyar filmnimbusz…
A filmszakmában jobb a helyzet, mint az élet egyéb területein általában. Itt a 30 év fölöttieknek is van levegőjük. Ez még mindig egy kicsit békésebb szakma, mint ami kint van. Még mindig erős a filmszakma lobbiereje, még mindig egyben vagyunk. Az is mutatja ezt, hogy kiharcoltuk a filmtörvényt, amit a parlament ellenszavazat nélkül elfogadott. Hogy ez az egység meddig fog kitartani, arról fogalmam sincs. Egyelőre még mindig tehetségesek vagyunk, nemcsak filmcsinálásra, hanem életben maradásra is.
Kiderül: kellek-e még
Melyik a kedvenc magyar filmje az utóbbi öt év terméséből?
Nem árulom el. Nem akarok senkit megsérteni. A mi időnkben a filmszemléken általában volt két-három kiemelkedő alkotás, volt néhány jó, és aztán a „futottak még”. Aztán valahogy egyre hígult a dolog, egyre kevesebb volt a kiemelkedő és a jó alkotás. Az utóbbi években viszont megint kezd sűrűsödni a dolog. A múlt szemlén megint kezdett visszajönni a régi arány.
Egyébként én mindig utáltam a filmszemléket, mert az mindig vizsga volt, meg verseny, ahol díjakat osztogatnak, amiken jól összeveszhet a szakma, és egy fél évig lehet csócsálni, hogy megbundázták-e. Pedig a nevében is „szemle” van és nem „verseny”.
Újabb 18 évet kell várni a következő filmjére? Vannak filmtervei, szeretne rendezni?
Akkor jöttem vissza a szakmába, amikor az megint erőt gyűjtött magának. Nagyon fontos, hogy fogják fogadni a mostani filmet. Nyilván egyiknek tetszeni fog, másiknak nem, kapok ilyen kritikát meg olyat… A lényeg, hogy kiderüljön: azok az érzések, gondolatok, amelyeket ebben a filmbe szerettem volna megmutatni, szinkronban vannak-e a mai korpillanattal. Itt dől el a dolog. Ha igen, akkor szeretnék filmet csinálni. Ha nem, akkor van egy másik dolgom: segítek létrehozni olyan filmeket, amik fontos részévé válhatnak a magyar filmszakmának. Nagyon konkrétan: persze, hogy szeretnék forgatni. A kérdés az, hogy kellek-e még. Ez viszont hamarosan kiderül.
