„Sokan kérdezik mostanában, miért nincs Magyarországon oknyomozó újságírás, miért nem hemzseg a sajtó leleplező írásoktól. A legtöbben azt is hozzáteszik rögtön, hogy ez a hiány tulajdonképp érthető, hiszen az olvasók a rendszerváltás óta eltelt tizenhat évben belefáradtak a folyamatos botrányokba, nem akarnak egyfolytában visszaélésekről, csalásokról, korrupciós ügyekről olvasni” – írja indulásként Vajda Éva. A költséges fáradtság helyett ezért megelégszenek az újságírók a hivatalos magyarázatokkal.
Személyes ügy?
A rendszerváltás óta az újságíró szakma érdekképviseleti szervezeteinek kialakítása helyett pártpolitikával volt elfoglalva. Nem csoda, hogy a szakmai megítélés most sokkal rosszabb, mint a rendszerváltás idején volt. A megosztott újságíró társadalom egyben viszont egységes: ennek a helyzetnek a kialakulásáért a politikusokat, a politikát hibáztatja. „A meghatározó médiumok főszerkesztőinek és a szakmai szervezetek, főképp a Magyar Újságírók Szövetsége (MÚOSZ) vezetőinek személyes, szakmai és társadalmi felelőssége azonban soha nem vetődik fel komoly kérdésként” – teszi hozzá a szerző. Persze, mert egy paternalista, félfeudális jegyeket mutató politikai kultúrában az önfelmentés a zsigeri reakció.
„(Más kérdés, hogy egy mentálisan egészséges, felnőtt társadalomban a politikusok nem hazudnak gátlástalanul, csak azért, mert közelegnek a választások, és utána nem rándítják meg a vállukat, hogy „na és, úgyis mindenki tudta, hogy hazudunk”. A pénzintézetét csődbe vezető bankár legalább feszeng a tárgyalóteremben, ahelyett, hogy magabiztosan nyilatkozna saját ártatlanságáról; és az Oscar-díjas filmrendező, miután fény derül fiatalkori botlására, bocsánatot kér, a mentálisan egészséges, felnőtt társadalom polgárai ugyanis ezt tekintik a valódi lelkierő jelének, nem pedig a gyengeségének.)” – állítja így, zárójelben Vajda Éva.
Az olyan megjegyzések, hogy máshol sem jobb a helyzet, szintén az önfelmentés adalékai. Mert például amikor a New York Times főszerkesztője rájön, háborús tudósítás címén fikciót közölt le, és ezért lemond, akkor ezt komolyan gondolja. De legalábbis nem lesz belőle közvetlenül a bukása után a legnagyobb amerikai újságíró-szövetség elnöke. „Régi barátai és kollégái személyesen nem tagadják meg, hiszen több éves, évtizedes ismeretséget, barátságot nem kell megtagadni. A személyes és a szakmai ügyeket azonban nem kell összekeverni, sőt, kifejezetten szerencsés azok szétválasztása.
Hazugság után
Nálunk azonban ennek ellenkezője szokás: a szakmai egyet nem értés, a viták első perctől fogva személyes jellegűek, és ez fordítva is igaz, ami a közélet szempontjából roppant káros. Hogy ennek, a magyar társadalom kötőszöveteit mélyen átitató jelenségnek milyen mélyebb okai vannak, annak elemzése talán egy társadalomtörténész feladata, e helyütt elég talán annyit felidézni, mi történt azután, amikor Magyarország vezető napilapjának főszerkesztőjét hazugságon kapták” – állítja Vajda Éva.
Eötvös Pált a Teller-levél 2003 őszén történt publikálása után még az újságíró-szövetség etikai bizottsága is figyelmeztette, miután kiderült: tudott róla, hogy nem Teller, hanem a Népszabadság egyik munkatársa írta a levelet. „Ennek ellenére Eötvös nem mondott le, hanem kivárta, míg a tulajdonos néhány hónap múlva érdemei elismerése mellett elmozdítja székéből. A történet vége az ÉS minden olvasója előtt ismert: a MÚOSZ elnökét ma Eötvös Pálnak hívják.”
Pedig a rendszerváltáskor rövid ideig elhittük, hogy nem mikrofonállványok, bértollnokok lesznek a szakma sztárjai – véli Vajda…
(A cikk további gondolatai az ÉS mostani számában olvashatók!)