Elérte a felsőoktatást is a takarékoskodási hullám: a kormány úgy határozott, hogy 2007-ben csökkenti az állami finanszírozásban részesülő egyetemi és főiskolai hallgatók számát. A meghatározott keret, 56 ezer fő 10 százaléka tanulhat az állam pénzén részidős képzésben (azaz esti és levelező tagozaton) – 7600-ról csökken így 5600 főre a keret. Többen versenyeznek tehát a nem fizetős helyekért – s aki erről lecsúszik, a tanulás mellett végzett munkából nem csak a megélhetéséről, hanem az egyre borsosabb tandíjról is kénytelen gondoskodni.
Kimaradók
Könnyű kiszámolni, milyen eséllyel képes egy pályakezdő fiatal annyit keresni, hogy mondjuk több száz kilométerre a szülőfalujától, albérletből maga finanszírozza a tanulmányait. Ráadásul az utóbbi években a levelezős képzést erősen közelítették a nappali kurzusokhoz – a hallgatóknak hétköznap, munkaidőben kötelező órákra kell bejárniuk, ilyen feltételekhez pedig kevés munkahely képes és tud alkalmazkodni. Forray R. Katalin oktatáskutató, szociológus, a Pécsi Tudományegyetem romológia tanszékének tanára (a romológia a humán tudományok cigánysággal kapcsolatos kutatási eredményeit integrálja az egyetemi oktatásba) gyakran találkozik olyan hallgatóval, aki azért marad ki az egyetemről, mert képtelen a költségtérítést kifizetni.
Eleve egyenlőtlenek az esélyek
„A különbség nem olyan eget rengető, hogy alapvetően befolyásolná a hallgatói létszám alakulását” – vélekedik ugyanakkor az állami finanszírozásban részesülő részképzősök keretszámának csökkentéséről Gábor Kálmán szociológus, a Felsőoktatási Kutatóintézet munkatársa. Sokkal nagyobb problémának tartja, hogy a fiatalság eleve egyenlőtlen mértékben fér hozzá a tanulás lehetőségéhez. Az állami finanszírozású képzéshez többségében azok a hallgatók jutnak hozzá, akiknek a családja éveken keresztül képes volt biztosítani számukra, hogy a legjobb oktatási intézményekben átlagon felüli színvonalú képzésben vegyenek részt, fizették számukra a különórákat, nyelvoktatást, esetleg külföldi tanulmányi utat. Tehát akik eleve jobb helyzetben vannak. Az így szerzett előnnyel szemben a szegényebb családok gyermekei behozhatatlan hátránnyal indulnak.
Ráadásul az juthat kollégiumi férőhelyhez, szociális támogatáshoz, aki az állami finanszírozású képzés előnyeit élvezi. Önköltséges alapon tanulni sokak számára – még ha az egész család összefog is, hogy segítsen – szinte megvalósíthatatlan álom lett. Az alsóbb osztályok többnyire csak pénzen tudják megvásárolni gyermekeiknek az oktatást, ami gyakran aránytalanul nagy terhet ró rájuk. „Nemzetközi összehasonlító kutatások azt mutatják: a magyar oktatási rendszer erősíti fel leginkább az amúgy is markáns társadalmi különbségeket” – ismerteti a jelenlegi hazai iskolarendszer legfájóbb sajátosságát Gábor Kálmán.
Csak nyilatkozatok szintjén biztosítják az egyenlőséget
A finanszírozási rendszer átalakulása kapcsán ugyan elhangzottak olyan nyilatkozatok, hogy a felsőoktatási részhozzájárulás (fer) bevezetésével egy időben az oktatási kormányzat megváltoztatja az állami és szociális juttatások rendszerét, s a befolyó összeget az esélyek kiegyenlítésére fordítják, ám egyelőre csak szándéknyilatkozatokat lehetett hallani. A valóság ennél összetettebb. Az esélyegyenlőtlenség ugyanis a középiskolai oktatásban termelődik újjá időről időre. Bizonyos alsóbb társadalmi rétegekből szinte lehetetlenség tanulás útján kitörni. „A hazai társadalom közömbös ezzel a problémával szemben” – nyomatékosítja Gábor Kálmán. Mint mondja, ha a pedagógusok óraszámát emelik, akkor megmozdul az ország, de senki nem foglalkozik azzal, hogy gyakorlatilag nem működnek felzárkóztató, esélyteremtő programok az oktatásban. „Holott ez valóban drámai következményekkel jár.”
(További részleteket a Figyelő legfrissebb számában olvashat!)
