„A napokban Svédországba menekültek körülbelül úgy viszonyulnak az 1956 után oda érkezett 7290 személyhez, mint az ötvenedik évforduló utcai randalírozói a forradalmár elődökhöz: a mozgásukban lehet hasonlóság, a lényegben semmi” – írja felütésében Nagy. Az unió szabályozása ebből a szempontból igen bonyolult, állapítja meg. A menekültügyek dolgában abból indulnak ki, hogy „az EU tagállamai biztonságos származási országok, vagyis nem adnak okot a menekülésre”. Kivétel, ha súlyosan és tartósan megsértették a demokrácia, a jogállamiság és az emberi jogok tiszteletben tartásának elveit. Ha ez (polgárháború, szélsőségesen diszkrimináló politikai rendszer) nem áll fenn, akkor „a kérelmet azon vélelem alapján kell kezelni, hogy az nyilvánvalóan alaptalan”, jelenti ki az unió közmegegyezése. Ám ezt minden kérelmező felülírhatja, ezért mindent egyedileg vizsgálnak.
Tehát az EU nem ír elő semmiféle ellátást nekik, csak az unión kívülről érkezőknek. Egyébként minden állam maga dönt erről. „A svéd rendszerben a kérelmező maximum 71 svéd koronát kaphat naponta, de ebből – a szállástól eltekintve – mindent, tehát élelmezését, ruházkodását, utazását, orvosi költségeit fedeznie kell. A családtagokra kevesebb jut, s minél több a gyerek, annál kevesebb. Az összeg nem jár alanyi jogon, csak az igényelheti, akinek nincsenek saját forrásai” – derül ki az ÉS írásából. A cikk még várhatóként említi, hogy a magyar romák nem fognak menekült státuszt kapni: mert ha elismeri is a menekültügyi hivatal, hogy közülük sokan faji diszkrimináció áldozatai voltak, úgy fogják vélni, hogy a hátrányos különbségtétel ellen az állam szervei (magyar honban!) megfelelő védelmet tudnak nyújtani – olvasható a háttérelemzésben.
A kérdés ezután: vajon ki is toloncolják-e őket? Mire jogosít (és jövőre a romániai, bulgáriai elesetteket is) az Európai Közösségnek a munkavállalás szabadságára vonatkozó joga? Az alapelv az, hogy minden európai polgárnak joga van a tagállamok területén a szabad mozgáshoz és tartózkodáshoz. Az Európai Közösség luxemburgi bírósága pedig egy 1989-es ítéletében elismerte, hogy a munkakeresőnek hat hónap elégséges lehet, hogy felmérje elhelyezkedési esélyeit… Aki nem teljesíti a tartózkodáshoz szükséges feltételeket, annak azonban el kell hagynia az országot. Önként, szabad EU-polgárként.
(A cikk teljes terjedelemben az ÉS legfrissebb számában olvasható!)
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
