„Schmidt heves reakciókat kiváltott előadása, melynek címe „Der Umbruch 1989/90 und die Rückkehr der Erinnerung” (Az 1989/90-es átalakulás és az emlékezet visszatérése) a konferencia utolsó paneljében hangzott el, és ezáltal egyszersmind a kétnapos előadássorozat záróvitájának legfrissebb témája lett.” Ebben nem kevesebbet állított, mint hogy az 56-os magyar forradalomban nem léteztek komoly reformtörekvések, a forradalomnak igazából nem voltak baloldali céljai. Szerinte a forradalom lényegét hamisítják meg ma azzal – tudósít az ÉS –, hogy Nagy Imrét és a reformkommunistákat helyezik előtérbe, és „eljelentéktelenítik a „pesti srácokat”, valamint a polgári berendezkedést szorgalmazó erőket”.
Posztkommunista kisajátítás?
Az igazgatónő nem részletezte, kik ezek az elvetemültek, a szerző is csak feltételezi, hogy az 56-os Intézetre mint hamisítóra gondolt. Schmidt ezt a nézetét többször megismételte, s állítását azzal igyekezett erősíteni, hogy felidézte azt a szituációt, amikor Nagy Imre a tömeghez szólva elvtársaknak szólította az egybegyűlteket, mely ezt visszautasította. Schmidt szerint „a forradalom uralkodó értelmezését még mindig az a posztkommunista elit monopolizálja, amely az ötvenes évek pártvezető elitjének egyenes folytatása. Mindezt azzal támasztotta alá, hogy az „utódpártban” ma is hemzsegnek a volt ügynökök és SZT-tisztek, míg a saját pártjában sertepertélő hasonló figurákról szemérmesen hallgatott.
Az előadás retorikai és tartalmi botránya a szovjet beavatkozásra vonatkozó „ázsiai brutalitás”, németül egészen pontosan „asiatische Brutalität” megfogalmazásával teljesedett ki, amelyre a félszáznyi jelenlévő soraiban hallható, látható, érezhető felszisszenés volt az azonnali válasz”. Nem csoda, hogy hamar megkaptuk: pedig ázsiai eredetünkre oly büszkék vagyunk.
Az előadást olyan hozzászólás-zuhatag követte – írja Szabó –, hogy a panel másik előadója témájának megvitatására már nem volt mód. Végül a panel vezetője úgy vonta össze a két témát, hogy kiemelte, micsoda különbségek vannak a kelet-európai és a nyugat-európai „emlékezéskultúra” között. Szabó azt emelte ki a reakciókból, hogy velük „Schmidt Mária előadói, kutatói pozíciójából ezáltal egy csapásra elemzés tárgyává avanzsált, vagy inkább züllött.”
Tudománytalan hamisítás
A jelenlévők szinte egytől egyig részben előző panelek előadóiként, részben pedig a német történészszakma 56-tal foglalkozó szakértőiként keresetlen iróniával és részletes történelmi érveléssel semmisítették meg érveit. A felszólalások valójában nem szakmai vitát generáltak, hanem az előadás tudománytalanságáért marasztalták el az előadót. Szemére vetették a történeti pontatlanságot, a „nekünk azért fontos a forradalom, mert”, a „de ők még mindig ott vannak” színvonalú megfogalmazások döbbenetes egyoldalúságát és komolytalanságát, a kutató személyes véleményének és holmi elhallgatottnak mondott egységes össznépi szuverenitástörekvésnek a teljesen kritikátlan azonosítását” – véli a szerző.
„A legtöbb hozzászólót az lepte meg – állítja Szabó –, hogy miközben Schmidt a tudományos konferenciákon komolytalannak számító, többes szám, első személyt használja, és kinyilatkoztatásszerű diagnózist vázol egy nemzeti-polgári, felszabadító forradalomról, addig szinte egyáltalán nem lát baloldali erőket az 1956-os magyar forradalomban. Ennek érdekében nem riadt vissza attól sem, hogy hazug módon kisajátítsa halottak emlékét.” Egyben azt is hangsúlyozza: mélyen elszomorítónak találták, hogy Schmidt Mária mesterségesen „posztkommunista fantomokat” kreál olyan emberekből, akik sztálinista nézeteiket még akkor tagadták meg, amikor ez életveszélyt is jelentett.
(A cikk teljes részletességgel az ÉS új számában olvashatóak.)
