Lövétei azt mondja, hogy kétféle alkotmányozás van, az igazán nagy alkotmányok történelmi pillanatok szülöttei, ilyen az amerikai vagy a francia is, de ilyen a miénk is. „Mindez annak a gondolatnak az igazát is tanúsítja, hogy az alkotmány nem más, mint a nép szerződése. A gyakorlatban ez úgy festett, hogy a nép mérvadó, hangadó képviselői megállapodtak egymással arról, mit csináljanak majd, a jövőben.” A másik fajta alkotmányt boldog békeidőkben rakják össze, amikor nem egy helyzet azonnali megoldása a feladat, hanem a mesterség szabályai szerint szépen felépítik, „mint egy míves iparosmunkát”. Ilyen a svédeké. A mi alkotmányunkban az 1989-es helyzet tükröződik, hiszen akkor formálták át a szocialista alkotmányból. Vagyis a semmiből hoztak létre egy liberális demokráciát. A kérdés, hogy miért is ért véget akkor ez a munka?
A demokrácia hiánya
„Fontos látnunk, hogy ez a „semmi”, ez a hiány nemcsak az előző, szocialista korszak sajátsága, hanem a magyar történelemben igazából sohasem létezett olyan demokratikus politikai rendszer, amelyben szabadon versenghettek a politikai erők. Sem a dualizmusban, sem a Horthy-korszakban, sem közvetlenül a II. világháború után, amikor egy külföldi katonai erő volt igazából az ország ura” – fejti ki Lövétei István. Úgy látja, hogy ezt a munkát akkor jól elvégezték, az adott viszonyokhoz képest. A preambulum azonban tartalmazza, hogy a munkát majd folytatni kell, s megalkotni egy mívesebbet. „Most egyre úgy látszik, nagyon is közeledik az idő, amikor erről az átmeneti állapotról át kell térni a véglegességre.”
Vannak helyzetek, veti fel Széky, amiket már ezzel a törvénnyel nem lehet kezelni, ilyen például a gyülekezési jog: „…ha a végsőkig biztosítják, az valahol ütközik az emberi méltósággal”. „De ilyen alapon mindenütt a világon összeütközik a kettő, mégis elboldogulnak vele” – válaszolja Lövétei és hozzáteszi, mindig megvan annak az esélye, hogy valami nem úgy fog működni nálunk, mint másutt. Ez nézete szerint kulturális kérdés. „Az alkotmányok mögött van egy hallgatólagos kulturális megállapodás. Ha nincs is benne minden az alkotmányban, azért tudja mindenki, hogy meddig lehet elmenni. A politikai kultúra nemcsak azt jelenti, hogy szó szerint követem az alkotmányt, hanem azt is tudom, hogy e mögött egyébként még mi minden van. Ha ez hiányzik az adott országban, akármilyen alkotmányt csinálhatok, úgyse működik.”
Például a gyülekezési jog
Az alkotmányban leírt gyülekezési jog tehát nem jelenti azt, hogy mindent szabad. „Ki hiszi azt, hogy a gyülekezési jog azt jelenti, hogy egy téren harminc hajléktalant lehet reggeltől estig etetni és altatni? A politikai kultúra, a demokratikus politikai ösztön hiányának a tünete, hogy ilyen létezik.” Ebben a jogászság nagyon hibás: máig azt tanítják a joghallgatóknak az egyetemeken, hogy csak az számít ami a paragrafusban tételesen le van írva. „De ez nem igaz. A betű mögött még nagyon sok minden van, amit nem lehet leírni” – hangsúlyozza Lövétei.
Példaként a rendőr azonosíthatóságát hozza fel. Lövétei István szerint irreális helyzet: bár a törvény azt mondja, hogy a rendőrnek azonosítani kell magát, elképzelhetetlen, a rendőrön van egy hatalmas felirat, hogy „Kovács 2. János”, majd odamegy a követ hajigálóhoz, de előbb szól neki, hogy most olvasd el, mert nyakon foglak vágni. El lehet képzelni ezt a szituációt? Kizárt, ilyenkor a rendőrség, mint szervezet ellenőrizhető, az intézkedő rendőrnek van egy parancsnoka, azt kell elővenni. Az a baj itt, hogy: „A jogászok tiltakoznak a törvényre hivatkozva, a sajtó felkapja, a politikusok szónokolnak – de itt is arról van szó, hogy hiányzik az a politikai kultúra, amely megadja az értelmezés kontextusát.”
Hogy végül mi is a baj az 1989-es alkotmánnyal? „Az 1989-ben elfogadott alkotmánnyal szerintem az a fő baj, hogy a kompromisszum addig terjedt, amíg az új politikai osztály meg nem érezte, hogy bekerül a cselekvési lehetőségek birodalmába. És a saját magára vonatkozó játékszabályok pontosítása már elmaradt.”
(A telejes cikk az Élet és Irodalom legújabb számában olvasható!)
