A legnagyobb ipari szennyezők egyelőre a brit, a francia, az olasz és a spanyol cégek közül kerülnek ki – legalábbis ez olvasható az Európai Bizottság frissen publikált jelentésében. A „feketelistán” az idén csatlakozott országok közül egyedül Magyarország képviselteteti magát két vállalattal, de ez korántsem azt jelenti, hogy a frissen csatlakozottak fekete bárányai lennénk, csupán arra utal, hogy hazánk már a felmérés idején, 2004. februárjában önkéntesen vállalta az adatszolgáltatást.
|
Az Európai Bizottság és az Európai Környezetvédelmi Ügynökség által elindított EPER program a tizenöt régi uniós tagállam, valamint két önkéntes, Norvégia és Magyarország szennyezőanyag-kibocsátását tette vizsgálat tárgyává. A felmérésbe bevont országok ipari létesítményei környékén elsősorban a levegő és a víz szennyezettségét vizsgálták. A jelentés szerint a francia Atofina, a brit Glaxo, a német BASF és a belga Solvic vezetik azoknak az ipari létesítményeknek a listáját, amelyek a teljes európai szennyezőanyag-kibocsátás több mint 10 százalékáért felelnek. Az ágazatok szerinti listák élén a vegyipar, a fémipar és az energiaipar található.
Az élővizek higanyszennyezéséért például elsősorban a vegyipar felelős, ugyanakkor a levegő higanyszennyezése legnagyobbrészt az energetika számlájára írható. Az ammónia kibocsátásért ugyanakkor a sertés- és baromfitelepek a felelősek. A vizsgálat során 2780 telep az ammónia-kibocsátását elemezték, s megállapították, hogy e szennyezés háromnegyede a nagyüzemi sertés- és baromfitenyésztés „terméke”.
A most publikált EPER-jelentés persze csak afféle “előjáték”. A hírek szerint az Európai Bizottság már megrendelte a következő vizsgálatot, mely mind a 25 EU-tagállamra kiterjed, s az idei esztendő adatait elemzi.
|
Az Európai Unió szervezete korántsem csupán szemléli, illetve regisztrálja az ipari szennyezést. Alig néhány hónap múlva, 2005 januárjában startol az a rendszer, amely lehetővé teszi a szén-dioxid kibocsátási jogok adásvételét. Nem kis piacról van szó, hiszen az európai szinten „nagyszennyezőnek” számító ipari üzemek száma eléri a 12 ezret.
A remények szerint a szennyezési kvóták adásvétele során a piac kereslet-kínálati viszonyai olyan valós árat alakítanak majd ki, amelyek arra serkentik az iparvállalatokat, hogy a termékeiket kevesebb széndioxid kibocsátás mellett állítsák elő. Pontosabban egy adott terméket azok állítsanak elő, akik ezt kevesebb emisszióval teszik. Elemzők szerint a cél elérése érdekében az emisszió kereskedelem bevezetése hatékonyabb eszköz lehet az adó-típusú eszközöknél.
A reményteli terveket azonban könnyen romba dönthetik a frissen csatlakozott országok, melyeket a transzformációs válság nyomán
leépült iparuk miatt jó darabig nem fenyeget a veszély, hogy elérik az emissziós normát. Könnyen előfordulhat, hogy jó pénzért eladják kvótájukat, s így kontinentális méretekben nem csökken a szén-dioxid kibocsátás.
Az egyik kéz tilt, a másik támogat
Nem a régi és az új EU-tagok iparának eltérő „élethelyzete” az egyetlen paradoxon a környezetvédelem terén. Külön érdekessége az ipari szennyezés elleni küzdelem ügyének, hogy miközben az államok különféle egyezményekhez csatlakoznak, továbbá „piaci” és fiskális eszközökkel küzdenek a szebb és jobb környezetért, egyúttal súlyos összegekkel támogatják a leginkább szennyező iparágakat.
A Levegő Munkacsoport minapi jelentése a magyarországi helyzet kapcsán például az energiaszektort emelte ki. Szerintük az alacsony bányajáradék és a meg nem fizettetett környezeti kár révén a magyarországi szénbányászat évi 100-150 milliárd forintos, a kőolaj- és földgáztermelés, -elosztás pedig egyenként 80-110 milliárd forintos „támogatásban” részesül.
