Hogyan legyél vezérigazgató?

Mi kell a könyveken és az iskolai eredményeken kívül ahhoz, hogy valaki egy vállalatóriást irányíthasson? Először egy tizenhárom éves amerikai diáknak, Douglas Barrynek jutott eszébe, hogy a legilletékesebbekhez forduljon ezzel a kérdéssel. Szülei bátorítására a Fortune magazin listája alapján kiválasztott 25 nagy céget az Egyesült Államokban, és levelet írt első számú vezetőjüknek. Meglepetésére mind a 25 vezérigazgató – köztük a Pepsi és a McDonald’s vezére is – személyes levélben válaszolt neki, semelyikük sem bízta a feladatot a vállalat PR osztályára. Ezen felbátorodva Douglas folytatta a vezetés titkának kutatását, majd idén júniusban, tizenhét évesen 108 vezérigazgatói választ tartalmazó könyvet jelentetett meg.

Az amerikai diák történetét olvasva a most érettségizett, vállalati karrierálmokat dédelgető kölni diáklány, Alisa-Michele Kox a német topmenedzsereknek tette fel ugyanezt a kérdést. Neki sem kellett csalódnia, sok választ kapott.

Wendelin Wiedeking, a Porsche vezérigazgatója: „A vállalatnál végzett mindennapi munka a legjobb iskolája a vezetésnek. Csak így lesz képes valaki arra, hogy saját képességeiről valós képet alkothasson.”

Ami objektív és elmondható

Talán a munkapszichológusok által olyan gyakran emlegetett vezetői magánynak volt köszönhető, hogy ilyen sok csúcsmenedzser válaszolt a két fiatal kérdésére, ráadásul nem egy közülük kézzel írta válaszlevelét. Az egyik amerikai vezérigazgató azt tanácsolta Douglas Barrynek, ne olvasson könyveket a menedzsmentről, mert azokat vagy olyan tanácsadók írták, akik sosem dolgoztak ilyen pozícióban, vagy már leköszönt vezetők elavult tudása olvasható a lapokon. Ugyanakkor a gyakorló vállalatvezetőknek se idejük, se kedvük nincs egy saját, éppen aktuális könyv megjelentetésére. Az amerikai diák Wisdom for a young CEO című könyve éppen ezért egyedülálló gyűjtemény.

Természetesen mindkét ország vezetőitől sokféle válasz érkezett, bizonyos dolgokban azonban majdnem mind egyetértett. A vállalatvezetői karrier objektív feltételei között mindenki egy jó színvonalú egyetem elvégzését említette. A későbbi külföldi szakmai tapasztalatot szintén szükségesnek tartották, csakúgy, mint az angol és esetleg egy másik idegennyelv ismeretét. A válaszolók közül szinte mindegyik tagja volt az egyetemi évek alatt valamilyen diákszervezetnek, ahonnan kapcsolati tőkéjük egy része is származik, és nem utolsó sorban ott szereztek először tapasztalatokat arról, hogyan is kell együtt dolgozni másokkal. Később a munkában a rugalmasság és a teljesítménycentrikusság tulajdonságai mindenkit előresegítettek.

Hans Joachim Körber, a Metro Group vezérigazgatója: „A vezetői feladatokra való felkészüléshez talán a legjobb egy külföldi szakmai tapasztalat. Az én szakmai fejlődésemre leginkább a karizmatikus emberekkel való találkozások hatottak, azok vittek előre.”

Egy kis szerencse és munkaszeretet

A további jó tanácsokat már a vezérigazgatók saját életútja és személyisége befolyásolta. Sokan azonban a szerencse szerepét hangsúlyozták az elszánt fiataloknak írt levelükben. Thomas S. Johnson, a GreenPoint Bank elnök-vezérigazgatója szerint mindegy, hogy „valaki mennyire tehetséges, vagy milyen keményen dolgozik, és hogy milyan tanácsokat kap másoktól, mivel majdnem lehetetlen az ember életútjának váratlan fordulóit előre látni, ezért nem lehet megtervezni azt a biztos utat, ami a vezérigazgatói székhez vezet”.

Összecseng ezzel a véleménnyel Dieter Ammernek, a Tschibo vezérének a válasza is. Szerinte „a karriert nem lehet megtervezni, az embernek a megfelelő időben a megfelelő helyen kell lennie, és a megfelelő emberekkel kell találkoznia.”

A szerencse mellett a munka szeretetére is többen felhívták a figyelmet. A Merck & Co. elnöke, Raymond V. Gilmartin kiemelte: „Egyet megtanultam a életemben. Soha nem vállalnék el csak azért egy megbízást, mert az később majd jól fog mutatni az önéletrajzomban.” Egyetértett ezzel George M.C. Fisher, a Kodak elnöke is, aki azt írta Douglas Barrynek, „más is van az életben, mint a vezérigazgatóság, az embernek saját vágyait kell követnie, teljesen mindegy, hogy mik azok”.

Végkövetkeztetés Douglas Barry a sok válaszlevelet olvasva végül arra jutott, hogy „a vezérigazgatók is gyerekek voltak egyszer, akiknek vágyaik voltak. Sokan közülük nem voltak kiváló tanulók. Sokan közülük nem a jólétbe születtek.”

Amerikaiak, németek

Az amerikai és német topmenedzserek válaszai stílusukban meglehetősen külünböztek egymástól. Felthetetően amiatt is, hogy a két kérdező életkora között nagy volt az eltérés, ezért életpályájuk más szakaszában szegezték a vállalatvezetőknek a kérdéseiket. A német lány karrierje tudatos építésének első lépéseként írta a leveleket, míg az amerikai fiú még gyerekként, puszta érdeklődésből kereste meg a címzetteket, és nem rejtette véka alá, hogy egyelőre leginkább a szörfözés érdekli.

Az amerikai vezetők így inkább életre szóló tanácsokat adtak, sok ajándékkal lepték meg a fiút, míg a német lányhoz konkrét állásajánlatok vagy személyes találkozóra való felkérések is érkeztek. Magyarországon egyelőre még semelyik pályakezdőnek nem jutott eszébe, hogy példaképeitől kérdezze meg, hogyan küzdhetné fel magát közéjük. Pedig a kölni lány példáját látva, ez igazán hatásos felütése lenne egy sikeres karriernek.