Miniszter úr, Ön az idén tavasszal júniusra ígérte a versenyképességi stratégia kidolgozását. Hol áll most ez a folyamat?
– Készült egy előzetes javaslat, amely a versenyképességi tanácsban képviselt különböző érdekképviseleti szervezeteknek az ajánlásait hozza összhangba, és megfogalmaz egy olyan álláspontot, amely a különböző lehetséges intézkedési csomagokat és az ott képviselt javaslatokat összegzi. Most a korábbi ipari-kereskedelmi vagy gazdasági miniszterekből, pénzügyminiszterekből, jegybankelnökökből, tőzsdeelnökökből felálló „Voltak Tanácsa” észrevételezi az elképzeléseket. Éppen a napokban vitattuk meg a Békesi Lászlóból, Bod Péter Ákosból, Chikán Attilából, Surányi Györgyből, Jaksity Györgyből álló „belső maggal”, hogyan álljon össze a javaslatsorozat.
– Mire jutottak?
– A stratégia arról szól majd, hogy a vállalatok és vállalkozók – bizonyos szempontból mikroökonómiai vetületben – mitől tudnak jobb eredményt és teljesítményt elérni, mint a környező országokban velük versengő sorstársaik. A versenyképességnek két pillére van: a makrogazdasági stabilitás és az innovatív képességekhez szükséges feltételek, valamint az ehhez szükséges orientáció.
– Mindez eddig meglehetősen teoretikusan hangzik…
– Pedig gyakorlati intézkedéseket tartalmazó program készül, amely egyszerre három közösséghez szól: elsősorban a vállalkozókhoz és a befektetőkhöz, másodsorban a különböző kormányzati szervek képviselőihez, és persze a politikusokhoz. Ez utóbbi azért fontos, mert bár ugye kapitalista ország vagyunk, de még mindig vannak, akik antikapitalista intézkedéseken törik a fejüket. Az „agitpropkák” nagyon szeretik a munka meg a tőke azonos jellegű terhelésének jelszavait, miközben a megtakarítások nálunk még mindig nagyon alacsonyak, mondhatni, negatívak. Versenyképességünk pedig azon múlik, hogy az a tőke, amely itt van, jól érzi-e magát, nem megy-e máshová, nem kelt-e benne bizonytalanságot bármilyen jópofaság és ötlet. Örülnék, ha mi, politikusok is igényelnénk a pénzügyi-gazdasági alapképzést, a legegyszerűbb gazdasági és pénzügyi igazságokról belülről meggyőződve tudnánk érvelni, és csak az agitációs érvkészletünket gazdagítanák azok a jópofaságok, amelyeket költségvetés-készítés, illetve adópolitikai viták idején meg szoktunk ismerni.
– Ha már az adóknál tartunk: a sajtó szerint tavasszal még a pénzügyi-gazdasági ügyekben jártas kollégáitól, jelesül a pénzügyminisztertől sem kapott nagy támogatást a versenyképességet növelő egyik javaslata, amely az iparűzési adó megszüntetésére, illetve százszázalékos leírhatóságára vonatkozott. Van-e azóta változás?
– Az iparűzési adóval kapcsolatos okfejtés akkor is, most is támogatást kapott a pénzügyminisztérium részéről. Olyannyira, hogy a most zajló egyeztetéseken, amelyek részben pártközi, részben minisztériumok közötti jelleget öltenek – érthető okokból, hiszen a pénzügyminiszter az MSZP-ben nem tag, én pedig az SZDSZ-ben nem vagyok az, mindennek tehát van egy sajátos fintora -, az iparűzési adó elszámolhatóságának növelése fogalmazódott meg a pénzügyminiszter úr részéről. Ebben konszenzus van. Elvben és távlatilag ő azt is elfogadja, hogy változzon úgy a nyereségadóztatás, hogy a szerkezete miatt kiválthassa az iparűzési adót, azaz osztozzon a központi költségvetéssel az az önkormányzat, ahol az adott vállalkozás működik. Az alternatív javaslatunk az volt, hogy ezt kezdjük el már 2005-től, és szép lassan, kéttized százalékponttal fokozatosan csökkentsük az iparűzési adó mértékét, amíg az le nem mérséklődik a mai 2 százalékos mértékről 1 százalék közelire. Egyben persze a megemelkedett nyereségadóból pótoljuk a kieső iparűzési adót, így a két adó együtt ér el a regionális versenyképességünket még nem veszélyeztető szintre. A folyamat végén pedig megszűnne a másképp kivetett, más alapokon működő iparűzési adó. A pénzügyminisztérium ennek a kezdetét későbbre, valamikor 2007 utánra gondolja. A formálódó javaslat szerint 2006-ig egyelőre a nyereségadó-alappal szembeni elszámolhatóság mértékét növeljük 25 százalékról valószínűleg a duplájára, 50-re, és majd 2007 után kezdjük váltani az iparűzési adó tekintetében is a rendszert.
– Úgy tűnik, hogy szja-ügyekben nem lesz egyszerű a konszenzus, legalábbis a koalíció pártjai között.
– Mi ebben is az adófizetők pártján vagyunk, azt akarjuk, hogy az adófizetés ne legyen büntetés, az átlagos keresetűek kikerüljenek a legmagasabb kulcs alól. Ráadásul a vállalkozásokat is fölöttébb foglalkoztatja az adóék: az, hogy mekkora adó ékelődik be a bruttó bérköltség és a munkavállaló zsebébe kerülő jövedelem közé. Ez minél nagyobb, annál inkább sarkall arra, hogy zsebből fizessenek, fekete legyen a gazdaság. Amikor személyi jövedelemadóról, társadalombiztosítási járulékról, az egyösszegű egészségügyi hozzájárulás mérsékléséről beszélünk, a mi javaslataink abból indulnak ki, hogy ha a munkáltatók el tudják számolni a tényleges költségeiket, akkor ez növekvő adóalapot és növekvő teljesítményt von maga után. Ezen az alapon gondoltuk mi végig, és nem egyszerűen politikai célzattal, hogy hozzá kell-e nyúlni a személyi jövedelemadóhoz. Hát persze, hogy hozzá kell nyúlni, ha 1999-ben volt utoljára olyan év, amikor az átlagkeresetűek nem a legmagasabb kulccsal adóztak. Azért gondoljuk a középső adósáv felemelését kulcskérdésnek, hogy az adófizetők zöme kikerüljön a legnagyobb adókulcs alól.
– Ezt az MSZP sem ellenzi, csak a kieső bevételt kompenzálná egy új adókulccsal.
– Mi azt gondoljuk, hogy egy bizonyos keresetszint fölött nem kell új kulcsot bevezetni, viszont egy határnál meg kell állítani az adókedvezmények összegyűjtésének, kumulálásának a lehetőségét. Nem kell tovább rontani a ma sem jól átlátható rendszert akkor, ha hozzáfogunk a javításához, és emiatt a bevételkiesést ellenpontozzuk.
– A GKM által beharangozott idei működő-tőke beruházások – hét nagyvállalat közvetetten több mint 6 ezres munkahelybővítéséhez a tárca 18,7 milliárd forint támogatással járul hozzá – többnyire munkaintenzívnek ígérkeznek. Mivel tudjuk idecsábítani a technológiaintenzív beruházásokat?
– Tévedésben van: az Electroluxot, a Boscht, illetve azokat a nagyberuházókat, amelyekkel egyedi módon tárgyaltunk és egyedi támogatást kaptak, az jellemzi, hogy technológiaintenzív iparágakat és kultúrákat képviselnek. Az egyszerű összeszerelő munkához képest, amire a szomszédos országokban lesz példa, a nálunk megtelepedő beszállítók legalább egy fokozattal magasabb hozzáadott értéket testesítenek meg.
– Végül megkerülhetetlen a kérdés, hogy a kormányzati átalakítás során számol-e új minisztérium létrehozásával?
– Én eredménynek azt tekintem, ha a beruházások, a befejezett autópályák száma és a külföldi működő tőke ide érkezése legalább olyan szinten marad továbbra is, mint eddig. Én nem úgy szereznék skalpokat, hogy hány minisztériumban ültem, vagy hány korábbi részleget cseréltem „vodkáról mozdonyra”, ahogy mondani szokás. Azt gondolom, az alapján, hogy egy kormánynak hány minisztériuma van, és kik vezetik, a legritkább esetben szoktak a szavazók választani. Én pedig nyerni szeretnék munkahelyeket, azaz adófizetőket, végső soron pedig szavazókat és szavazatokat, nem pedig új, avagy a régi tárcát.
Az interjú teljes terjedelmében a Figyelő július 22-én megjelenő 30. számában olvasható.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
