Uniós pályázatírás – régi reflexek

Jelenleg is kórházban ápolják azt a magát profi pályázatkészítőnek kiadó Heves megyei vállalkozót, aki önkormányzatoknál és cégeknél bejelentkezve uniós projektkészítői feladatokat nyert el. Egy betűt nem írt le, ám néhány hét elteltével arról értesítette megbízóit hamis Sapard-bélyegzővel ellátott levélben, hogy gratulál az irányító hatóság nevében, befogadták pályázataikat, s hamarosan aláírhatják a szerződést. Ezt követően jelentkezett a sikerdíjért, s fel is vette mindenütt.

Amikor a nyertesek rádöbbentek, mi történt, maguk eredtek a csaló nyomába, s jól elverték. „Az esetnek büntetőjogi konzekvenciái is lesznek, ám ez a példa kirívó, a törvénysértést kimerítő anomáliák nem jellemzőek a hazai pályázatkészítői piacra” – állítja határozottan Kertész Ferenc, az EU Pályázati Szakértők Szövetségének egyik vezetője.

A pályázatkészítői piacról mindazonáltal korántsem mondható el, hogy letisztult volna, s az önkormányzati, a vállalkozói és a non-profit szféra csupa képzett szakember bevonásával szállna ringbe a 2004 és 2006 között rendelkezésre álló 1350 milliárd forintnyi fejlesztési forrásért.

Mítosz

Lesújtóak az első pályázatbontási eredmények. A januárban meghirdetett Gazdasági Versenyképesség Operatív Program (GVOP) projektjeinek értékelése már a csatlakozás előtti héten megkezdődött, ám közel 65 százalékuk az első szűrőn sem jutott túl. Azóta sem javult a kép: a dokumentumok alig 10 százaléka tökéletes, 40 százalékát utólagos hiánypótlás révén próbálják versenyben tartani, a többit végleg el kell utasítani. „Holott ezeket a projekteket magukat professzionális pályázatkészítő cégekként hirdető vállalkozások készítették” – indokolja Kertész azt, hogy azért mégsem kellene mindent a piac önszabályozására hagyni, s megvárni, amíg kirostálódnak a gyengék és a szélhámosok.

Az államnak nagyobb sebességre kellene kapcsolnia a pályázatírók és trénerek képzése terén, a már piacon lévőktől pedig elvárni, hogy akkreditáltassák magukat. Az egymást váltó kormányok hibája, hogy a már sikeresen működő pályázási intézményrendszert évekkel ezelőtt nem terjesztették ki szélesebb alapokra, hiszen a Phare-programok kapcsán létrejött egy olyan szakértői bázis, amely joggal hivatkozhat arra, hogy 1989 és 2004 között az elnyerhető források 97 százalékát hívtuk le. Egészen a közelmúltig azonban idehaza mítoszként kezelték a pályáztatást, néhány cég foglalkozott csak vele.

Aggályok és ellenérvek ESÉLYEGYENLŐSÉG Aggály: Az a projekt nyer, amelyet „belülről” segítenek. Szükség van mentorra vagy protekcióra; lehetőleg kapcsolatba kell kerülni a bírálóbizottság valamely tagjával, de legalább is a bírálati szempontokról személyes ismeretség révén kell tájékozódni. Ellenérv: A bírálati szempontok nyilvánosak, hozzáférhetőek. Nem kell kontaktszemély, mert a bírálóbizottság tagjai kézikönyvekbe foglalt „kulcsok” alapján pontoznak. ÁTLÁTHATÓSÁG Aggály: Ha elfogy a rendelkezésre álló keret, politikai vagy üzleti ismeretség is szerepet kap a döntésnél. Ellenérv: A transzparencia biztosításával mindenki nyomon követheti, mikor melyik fórum előtt fekszik az aktája, s abban ki, milyen szempontokra hivatkozva milyen döntést hozott. BIZTONSÁG Aggály: A konzorciumokban is kiszolgáltatottá válhat a magyar fél, mert gyakran csak azért vonják be tagként, hogy a társaság megfeleljen annak a legfrissebb uniós elvárásnak, miszerint a május elsején csatlakozott országokból is válasszanak partnert. Ellenérv: A rendszer üzembiztos a csalások ellen, mert az utófinanszírozás miatt a tényleges munka elvégzése után hónapokkal érkezik meg a támogatás.

A májusi pályázatbontások viszonylagos eredménytelenségét tehát nem lehet csupán a pályázatírókon számon kérni. A projektgazdák (az önkormányzatok, vállalkozások, non-profit szervezetek, amelyek a fejlesztési forrásokért indulnak), de a pályázatkészítő szakma képviselői is úgy tartják, rendszerbéli hibák is okolhatók a „tömeges elvérzésért”. Mindenekelőtt az, hogy a pályázati kiírások homályosak, íróasztal szagúak. Mintha a kiíró szervezetek maguk sem tudnák, mit akarnak. Nem fogalmaznak világosan, emiatt szinte kódolva van, hogy a projektek sem felelnek meg az elvárásoknak. Ezért is gondolja úgy Rákár Gábor, az Eurovision Média Production producere, hogy minisztériumi és brüsszeli kapcsolat nélkül nem is érdemes időt és pénzt vesztegetni a projektkészítésre. „Utcáról nem lehet nyerni” – összegzi tapasztalatait Rákár, akinek a cége az elmúlt tíz évben számos sikeres hazai és EU-s projektet készített. A siker záloga ugyanis a folyamatos kontaktus.

Vannak olyan szakértők, akik a szoros kapcsolattartást a korábbi, nemzeti programok során szerzett tapasztalataik alapján úgy értelmezik, hogy a pályázati programok elbírálása mindig is „politikafüggő”. Kétségtelenül találgatásokra adhat okot, hogy az idén rendelkezésre álló keretnek már most a sokszorosát teszik ki a pályázati igények. „Mindenkiben felmerül a kérdés, minek alapján döntenek majd a bíráló bizottságok” – mondja Papp József, a Budapesti Közgazdaság-tudományi és Államigazgatási Egyetem Kisvállalkozás-fejlesztési Központjának docense. Elmondása szerint a pályázatkészítők eddigi tapasztalata az, hogy többségében szakmai szempontok szerint történik a pontozás, a hibátlan pályázatok tehát nyertek. Ám a rendszer hibája, hogy nem átlátható. „Sötét ló a hazai pályázatkezelés” – hangoztatja az egyetemi oktató, hozzátéve, hogy most azért még mindenki reménykedik, s reméli, „politikai megfontolások” nem játszanak szerepet a források elosztásánál. „A Sapard is bizakodásra ad okot, ám a nagyobb összegű programoknál születtek megkérdőjelezhető döntések, amelyek nem éppen elfogulatlanságról árulkodtak” – teszi hozzá.

Igazolt számlák

Dobrev Klára, a Nemzeti Fejlesztési Hivatal (NFH) elnökhelyettese azonban éppen a Sapard- és Phare-programokra hivatkozva utasítja el a visszaélésre vonatkozó vádakat. „Az eddigi tapasztalatok alapján a források elosztása olyannyira szabályozott, hogy képtelenség illegális csatornákon pénzeket kifolyatni”- szögezi le. Egy pillanatig sincsenek ugyanis szabad pénzek a rendszerben, s még csak átmenetileg sem lehet velük zsonglőrködni, mivel a támogatásokat – alapvetően – csak utólag utalják, igazolt számlák alapján. A szubjektív értékelést pedig szerinte az teszi lehetetlenné, hogy a munkafolyamatokat is lépésről lépésre szabályozták, s a hazai és brüsszeli bürokraták szoros felügyelete mellett működik a rendszer.

Konzorciumi strómanok Másfél éves előkészítő munka veszett kárba néhány hónappal ezelőtt az eContent uniós pályázaton, mert a konzorciumba tartozó olasz partner a projekt benyújtására nyitva álló határidő lejártáig nem küldte el a kért információkat. „Ott ültünk éjfélig a számítógép előtt, s reménykedtünk, hogy az utolsó percekben mégis megérkezik a dokumentáció, de hiába” – utal rá Lakits László pályázati szakértő, hogy nem akármilyen kockázatot rejt a partner kiválasztása. Ideális esetben a nemzetközi konzorciumok tagjai jól leosztott szerepek szerint végzik a dolgukat, egyik a technológiát adja, a másik a kreatív ötletet, a harmadik a tőkét, a negyedik a humán erőforrást, s folyamatosan kommunikálva készítik elő a pályázatot. Az eVision Kft. tapasztalata szerint azonban a nemzetközi társaságokban korántsem mintaszerű az együttműködés, nem mindig „húznak” egyformán a tagok. Jellemzően egy-két tagállam cége, non-profit vagy állami szervezete végzi a munka dandárját, a többi résztvevő csupán „stróman”, amely a pénzt adja, s amely aztán, ha nyer a projekt, a hozzájárulás arányában tart igényt a fejlesztési források viszszaosztására. A brüsszeli elvárásokkal lobbi cégek és saját kapcsolatrendszer kiépítése révén tud a magyar pályázó megismerkedni. „Tájékozódni kell, hogy melyik az az érdek- és célcsoport, amelyik számára a kiírás született, az informális segítség egyértelműen növeli az esélyeket” – hangsúlyozza Lakits.

Lakits László pályázati szakértő viszont úgy véli, hiába a pontozásos szisztéma, bőven van alkalom a visszaélésre. „Elgondolkodtató, hogy míg az üzleti terv megalapozottsága mindössze 1 pontot ér a 100-ból, addig az a körülmény, hogy a beruházás mennyire működik katalizátorként jövőbeni fejlesztéseknél, 3 pontot hozhat“ – érzékelteti Lakits, hogy nem véletlenül alakult ki a pályázatkészítőkben a meggyőződés: szubjektív elemek is szerepet kaphatnak a bírálatnál. Tapasztalatai szerint ugyanakkor az utóbbi fél-egy évben a legtöbb tárcánál számottevően javult a helyzet, profi módon szervezték meg a kapcsolattartást (72 órán belül e-mailen választ adnak a legapróbb szakmai kérdésre is). Egyes minisztériumokban azonban még mindig hetekig tartó nyomozást igényel, hogy éppen melyik tisztviselő foglalkozik a projekttel. Emiatt fordul elő, hogy nincs idő a formai vagy tartalmi hibás dokumentumok kijavítására.

Lényeges szempont azonban az, amire Dobrev Klára hívja fel a figyelmet: a pályázók nem egymással versenyeznek, mivel óriási keret – 2006-ig a már említett 1350 milliárd forint, 2013-ig pedig ennek a hétszerese – áll rendelkezésre. „Folyamatos a pályázási lehetőség, s még ha el is fogy a pénz, csak átmenetileg állhat le a rendszer, néhány héten belül újraindulnak a programok” – érzékelteti az NFH elnökhelyettese, hogy előbb-utóbb mindenki pénzhez jut, aki kitartóan pályázik. Vagyis – a nemzeti programokkal ellentétben – nem kell attól tartani, hogy kimerül a pályázati keret, s majd ismeretségi vagy politikai alapon kapnának a projektek támogatást.
A hazai uniós pályázati rendszert máris övező bizalmatlanságot tehát nem annyira a kezdeti tapasztalatok táplálják, mint inkább a rendszerváltás óta eltelt tizennégy év pénzügyi botrányai, amelyek arra figyelmeztetnek: a legüzembiztosabb rendszerből is „el tudnak tűnni pénzek”, a források odaítélésénél pedig kormányoktól függetlenül minden ciklusban igazolódott, minden szentnek maga felé hajlik a keze. Papp József ezért is véli úgy: hiba lenne előre kárhoztatni az uniós források elosztását. A minősítéssel érdemes megvárni, amíg tömegesen döntenek a projektekről, amikor már kirajzolódik valamiféle tendencia. Akkor viszont nem maradhat el az értékelés.