Jelenleg is kórházban ápolják azt a magát profi pályázatkészítőnek kiadó Heves megyei vállalkozót, aki önkormányzatoknál és cégeknél bejelentkezve uniós projektkészítői feladatokat nyert el. Egy betűt nem írt le, ám néhány hét elteltével arról értesítette megbízóit hamis Sapard-bélyegzővel ellátott levélben, hogy gratulál az irányító hatóság nevében, befogadták pályázataikat, s hamarosan aláírhatják a szerződést. Ezt követően jelentkezett a sikerdíjért, s fel is vette mindenütt.
Amikor a nyertesek rádöbbentek, mi történt, maguk eredtek a csaló nyomába, s jól elverték. „Az esetnek büntetőjogi konzekvenciái is lesznek, ám ez a példa kirívó, a törvénysértést kimerítő anomáliák nem jellemzőek a hazai pályázatkészítői piacra” – állítja határozottan Kertész Ferenc, az EU Pályázati Szakértők Szövetségének egyik vezetője.
A pályázatkészítői piacról mindazonáltal korántsem mondható el, hogy letisztult volna, s az önkormányzati, a vállalkozói és a non-profit szféra csupa képzett szakember bevonásával szállna ringbe a 2004 és 2006 között rendelkezésre álló 1350 milliárd forintnyi fejlesztési forrásért.
Mítosz
Lesújtóak az első pályázatbontási eredmények. A januárban meghirdetett Gazdasági Versenyképesség Operatív Program (GVOP) projektjeinek értékelése már a csatlakozás előtti héten megkezdődött, ám közel 65 százalékuk az első szűrőn sem jutott túl. Azóta sem javult a kép: a dokumentumok alig 10 százaléka tökéletes, 40 százalékát utólagos hiánypótlás révén próbálják versenyben tartani, a többit végleg el kell utasítani. „Holott ezeket a projekteket magukat professzionális pályázatkészítő cégekként hirdető vállalkozások készítették” – indokolja Kertész azt, hogy azért mégsem kellene mindent a piac önszabályozására hagyni, s megvárni, amíg kirostálódnak a gyengék és a szélhámosok.
Az államnak nagyobb sebességre kellene kapcsolnia a pályázatírók és trénerek képzése terén, a már piacon lévőktől pedig elvárni, hogy akkreditáltassák magukat. Az egymást váltó kormányok hibája, hogy a már sikeresen működő pályázási intézményrendszert évekkel ezelőtt nem terjesztették ki szélesebb alapokra, hiszen a Phare-programok kapcsán létrejött egy olyan szakértői bázis, amely joggal hivatkozhat arra, hogy 1989 és 2004 között az elnyerhető források 97 százalékát hívtuk le. Egészen a közelmúltig azonban idehaza mítoszként kezelték a pályáztatást, néhány cég foglalkozott csak vele.
|
Vannak olyan szakértők, akik a szoros kapcsolattartást a korábbi, nemzeti programok során szerzett tapasztalataik alapján úgy értelmezik, hogy a pályázati programok elbírálása mindig is „politikafüggő”. Kétségtelenül találgatásokra adhat okot, hogy az idén rendelkezésre álló keretnek már most a sokszorosát teszik ki a pályázati igények. „Mindenkiben felmerül a kérdés, minek alapján döntenek majd a bíráló bizottságok” – mondja Papp József, a Budapesti Közgazdaság-tudományi és Államigazgatási Egyetem Kisvállalkozás-fejlesztési Központjának docense. Elmondása szerint a pályázatkészítők eddigi tapasztalata az, hogy többségében szakmai szempontok szerint történik a pontozás, a hibátlan pályázatok tehát nyertek. Ám a rendszer hibája, hogy nem átlátható. „Sötét ló a hazai pályázatkezelés” – hangoztatja az egyetemi oktató, hozzátéve, hogy most azért még mindenki reménykedik, s reméli, „politikai megfontolások” nem játszanak szerepet a források elosztásánál. „A Sapard is bizakodásra ad okot, ám a nagyobb összegű programoknál születtek megkérdőjelezhető döntések, amelyek nem éppen elfogulatlanságról árulkodtak” – teszi hozzá.
Igazolt számlák
Dobrev Klára, a Nemzeti Fejlesztési Hivatal (NFH) elnökhelyettese azonban éppen a Sapard- és Phare-programokra hivatkozva utasítja el a visszaélésre vonatkozó vádakat. „Az eddigi tapasztalatok alapján a források elosztása olyannyira szabályozott, hogy képtelenség illegális csatornákon pénzeket kifolyatni”- szögezi le. Egy pillanatig sincsenek ugyanis szabad pénzek a rendszerben, s még csak átmenetileg sem lehet velük zsonglőrködni, mivel a támogatásokat – alapvetően – csak utólag utalják, igazolt számlák alapján. A szubjektív értékelést pedig szerinte az teszi lehetetlenné, hogy a munkafolyamatokat is lépésről lépésre szabályozták, s a hazai és brüsszeli bürokraták szoros felügyelete mellett működik a rendszer.
|
Lényeges szempont azonban az, amire Dobrev Klára hívja fel a figyelmet: a pályázók nem egymással versenyeznek, mivel óriási keret – 2006-ig a már említett 1350 milliárd forint, 2013-ig pedig ennek a hétszerese – áll rendelkezésre. „Folyamatos a pályázási lehetőség, s még ha el is fogy a pénz, csak átmenetileg állhat le a rendszer, néhány héten belül újraindulnak a programok” – érzékelteti az NFH elnökhelyettese, hogy előbb-utóbb mindenki pénzhez jut, aki kitartóan pályázik. Vagyis – a nemzeti programokkal ellentétben – nem kell attól tartani, hogy kimerül a pályázati keret, s majd ismeretségi vagy politikai alapon kapnának a projektek támogatást.
A hazai uniós pályázati rendszert máris övező bizalmatlanságot tehát nem annyira a kezdeti tapasztalatok táplálják, mint inkább a rendszerváltás óta eltelt tizennégy év pénzügyi botrányai, amelyek arra figyelmeztetnek: a legüzembiztosabb rendszerből is „el tudnak tűnni pénzek”, a források odaítélésénél pedig kormányoktól függetlenül minden ciklusban igazolódott, minden szentnek maga felé hajlik a keze. Papp József ezért is véli úgy: hiba lenne előre kárhoztatni az uniós források elosztását. A minősítéssel érdemes megvárni, amíg tömegesen döntenek a projektekről, amikor már kirajzolódik valamiféle tendencia. Akkor viszont nem maradhat el az értékelés.