Műkincskeresés – egyre drágábban

A kispénzű befektetők ma már nemigen “rúghatnak labdába” a sztárolt alkotók műveiért folytatott küzdelemben, az árak ugyanis gyakran a csillagos eget verik – szűrhetjük le a teltházas színház- és konferencia-termekben lebonyolított többszáz tételt felvonultató aukciók láttán. Az ismertebb művészek

alkotásai jellemzően vagy eleve magas árról indulnak, vagy szándékosan nyomott árról meredeken emelkednek – összességében és átlagosan durván másfélszeres licitemelkedést produkálva.

A széles körben még nem ismert, kortárs művészek darabjaiért azért még sokszor érdemes versenybe szállni, bár ez esetben is igaz, hogy galériákban vagy közvetlenül a műteremből gyakran kedvezőbb áron lehet hozzájutni az alkotásokhoz. Az aukciók népszerűsége ugyanakkor évről évre nő, a közönség ugyanis az ott megvásárolható műkincsek eredetiségében bízik meg a legjobban. Az általános vélekedés szerint ott a legkisebb a kockázata annak, hogy hamis műért fizessünk több százezer, esetleg több millió forintot. Ennek ellenkezőjére is volt már példa ugyan a történelemben, de a hírnevüket féltő aukciósházak elvileg nem engedhetnek meg maguknak efféle botrányokat.

A szezon érdekességei Hazai rekordot nem hozott az idei tavaszi szezon, továbbra is Munkácsy Mihály Poros útja tartja (220 millió forinttal) a csúcsot. A mostani képárveréseken ugyanakkor megint egy Munkácsy-műé lett a legmagasabb leütés (a Két családért 75 millió forintot adtak a Mű-Teremben), de számos “kisebb” sztár jelentős műve is sikeresen elkelt. A Gulácsy, Mednyánszky, Rippl-Rónai, Vaszary, Márffy, Csók (és még sorolhatnánk) képek rendre többmillió forintos áron keltek el, de a tízmillió feletti leütésekre is számos példát láthattunk. A nemzetközi porondon ugyanakkor több szenzációt hozott az évad: Picasso Fiú pipával című festménye a Sotheby’s május eleji New York-i aukcióján 104 millió dollárért (több mint 21 milliárd forintért) kelt el, ezáltal minden idők legdrágább képe lett.  Munkácsyra egyébként a Sotheby’s londoni közönsége is vevő: a legutóbbi, június 16-án tartott árverésen például A pataknál című képe félmillió fontért (200 millió forintért) talált gazdára.

Játék határok nélkül

Összességében véve az aukciók az aukciósházaknak hozzák a legnagyobb hasznot, konkrétan és képenként 40 százalékot. Azon túl ugyanis, hogy a műtárgy lefényképezését és katalogizálását megfizettetik annak beadójával, magát a katalógust pedig a licitáló közönséggel, minden egyes elárverezett alkotáson is szépen nyernek. Húsz százalékot ugyanis a kép beadójától vesznek le (egymilliós leütésnél 200 ezer forintot visszatartanak), de 20 százalékkal többet fizettetnek meg a vevővel is (aki valójában 1,2 millióért viheti el a képet).

Persze előfordul, hogy a sikeresnek tűnő licitet követően mégsem lesz üzletkötés, hiszen licitálni gyakorlatilag minden következmény nélkül lehet. Jóllehet, az „indított” és „leütött” művek publikált aránya a jobb nevű árveréseken ma már 90 százalékos vagy afölötti, piaci pletykák szerint a leütött, ám végül át nem vett (ki nem fizetett) alkotások aránya megközelíti a 60 százalékot is. Erről természetesen nincsenek hivatalos információk, hiszen senkinek sem érdeke, hogy a tömegével bentragadt (majd pedig évek múltán újra felbukkanó) művekről számot adjon. És tulajdonképpen nincs ebben semmi rossz – mondják szakmai berkekben –, hiszen ez a játék része.

Az aukció ugyanis játék, amelynek íratlan szabályaihoz az is hozzátartozik, hogy strómanok időről-időre felsrófolják egy-egy mű árát, s ekképp a művész ázsióját, például úgy, hogy valódi vételi szándék nélkül verik fel a licitet. Így előfordulhat, hogy a tőzsdei lufikhoz hasonlóan hosszabb-rövidebb ideig méltánytalanul magasra kerül a mérce bizonyos művészek esetében (mások piaci értékét relatíve lerontva), de az idő – mondják a bennfentesek – mindent a helyére tesz. Az arra érdemes alkotások ára hosszabb távon manipuláció nélkül is magasra emelkedik, a buborékok pedig ígyis-úgyis kipukkannak.

Az idő pénz

Az időnek ebben az üzletágban egyébként is kulcsszerepe van, hiszen a műkincsbefektetés legalább évtizedekre kell, hogy szóljon. Ha klasszikusan három részre osztjuk a befektethető vagyonunkat: banki és értékpapírpiaci, ingatlan-, illetve műkincsbefektetésre, akkor az utóbbit kell a leghosszabb távú megtakarításként felfognunk. Legalább egy generációváltás erejéig illik és érdemes megtartani a befektetésnek szánt műtárgyakat – véli Bretus Imre, a Duna pArt Galéria tulajdonosa –, ennyi idő alatt viszont a vásárláskor még kevéssé ismert, de elismerésre méltó kortárs művek is meg kell, hogy hálálják a ragaszkodást.

Ha jó érzékkel és kellően hosszú távra vásárolunk mondjuk egy festményt, akkor az a legstabilabb és legbiztonságosabb elemét képezheti saját kis portfóliónknak – teszi hozzá a szakember. Mellényúlni természetesen itt is lehet, ezért célszerű több forrásból tájékozódni, mielőtt bármit megvennénk. Nem csak az számít, hogy egy mű eredeti-e vagy sem (noha kétségtelen, hogy a hamis kép a legdurvább baklövés, amit elkövethetünk), hanem az is, hogy az adott alkotás a művész melyik korszakából, életművének mely periódusából származik. Morbidnak tűnik, de tény, hogy az éppen elhunyt művészek ázsiója jellemzően rövid időn belül megugrik, tehát, ha pusztán befektetési célokat kergetünk, akkor az is szempont, hogy az életmű lezárulása milyen távlatokra tehető.