 |
| Tokaji aszú 1999, 6 puttonyos, Disznókő |
A régi definíció a hosszan hordóban tartott, a tölgy pórusain át lélegző, tehát oxidálódó, barna színkomplexiójú tokajit tartja a tokaji ideájának. Ennek az iskolának vannak szép képviselői, és vannak olyan megjelenési formái is, melyek tulajdonképpen a tömegtermeléssel létrehozott alapanyag gyengeségeit akarják elfedni a hosszas ászkolással. Szerintük a franciás jellegű, világos-virágos-gyümölcsös tokaji nem is tokaji, találkoztam olyan hajdani kombinátos borásszal, aki szerint aki ilyet készít, hazaárulást követ el. A borászok túlnyomó többsége egyébként pozitív, tevékeny, beszédes és kedves ember, aki nem mond ilyen galád hülyeségeket. Különben a palackos érlelés során az új stílusúnak nevezett aszú is szép borostyánszínűvé mélyül, lásd szóban forgó műhely ’93-as 6 puttonyosát.
E heti szép fiatal aszúnk tehát olyas színű, mint a méz, némi zöld reflexekkel, bár lehet, hogy ez az asztalunkon heverő Mészáros-Rohály borkalauz spenótszínű borítója miatt van. Aszúnk némi túlzással kábé olyan konzisztenciájú is, mint a méz. Szép, bár némi újhordót villantó, szinte parfümös illatában van egy vicces, egyértelmű és jellegzetes illatjegy, melyet leginkább a kaporhoz lehetne hasonlítani. Telt, roppant fanyar, de nem éles savak és szőlőtanninok és mineralitás húzza az ember csőrét csókosra, fiatal bor ez még, félre kéne tenni, ha volna hozzá kultúra, infrastruktúra, forgótőke-kamattámogatás és erkölcsi erő, és majd tíz év múlva elővenni… Hallatlan fanyarsága okán nem annyira a sztereotip libamáj- és kéksajt-konstrukcióhoz, hanem gyümölcsdesszertekhez, almatortához, túrós réteshez, narancskrémhez asszociáljuk.
