Nem messze a belga és a német határtól, a hollandiai Maastricht városában 1992-ben aláírt államközi szerződés hozta létre az Európai Uniót az addig Európai Gazdasági Közösségnek nevezett tömörülésből. A valójában jórészt
Rómában megfogalmazott új uniós szerződésnek elsősorban a kommunizmus kelet-európai összeomlása és a német újraegyesítés adta meg a politikai löketet. Előzménye és megalapozója azonban az 1987-ben hatályba lépett Egységes Európai Okmány volt, amely a korábbi vámunióból létrehozta az egységes európai piacot.
Az egységes gazdasági térség megvalósulása (helyesebben megvalósításának megkezdése) azzal járt, hogy logikusan ismét felmerült az egységes európai valuta létrehozásának lehetősége, ami egyszer már meghiúsult. Másrészt az egységes piac létéből fakadó közös jogszabály-alkotói feladatok fontossá tették, hogy a közösség komolyabb politikai kompetenciákhoz is jusson, valamint a politikai döntéshozatal hatékonysága és legitimációja is megnőjön.
A szerződés más fontos elemei
• létrejöttek a kohéziós alapok, amelyek a strukturális alapokhoz hasonlóan Európa elmaradott térségeinek felzárkóztatását célozzák, de nem regionális, hanem országos alapon
• létrejött az Europol, amelynek mandátuma eredetileg csak a kábítószerekkel kapcsolatos nemzeti információcserére korlátozódott, hatáskörét később más területekre is kiterjesztették, de valódi közösségi rendőrség, „európai FBI” ma sem létezik
• az Európai Bíróság megbüntetheti a tagállamokat a közösségi jog figyelmen kívül hagyásáért, implementációjának elhalasztásáért
• a szubszidiaritás elve leszögezi, hogy az EU-ban minden döntést vagy jogszabályt a lehető legközelebb kell meghozni az emberekhez; ez azt jelenti, hogy csak akkor születhet valamilyen kérdésben európai szabályozás, ha arra feltétlenül szükség van; egyébként az államok vagy a regionális és helyi hatóságok az illetékesek
• létrejött az uniós állampolgárság, amely valamennyi tagállam állampolgára számára garantálta az unió „négy szabadságát”
• további területekre terjesztették ki a közösségek kompetenciáját, a döntéshozatalban korlátozták a nemzeti vétó lehetőségét
A gazdasági reformokat emellett azért próbálták összekötni a politikai integráció elmélyítésével, mert a kommunizmus vége és Németország újraegyesítése ismét napirendre tűzte a „német kérdést” – vagyis: milyen politikai-hatalmi struktúrákra van szükség ahhoz, hogy megakadályozzák Európa német dominanciáját.
„Reformoknak kell alávetnünk a közösségi intézményeket, ha méltó választ akarunk adni a felgyorsult történelemnek – mondta 1989-ben híres bruges-i beszédében Jacques Delors akkori bizottsági elnök, a politikai unió egyik atyja. – A német kérdésre adható egyetlen elfogadható és kielégítő válasz bizonyos föderalista vonások erősítése a közösségen belül.”
Egyszerűen szólva tehát az unió megerősítésének egyik oka (ismét) az volt, hogy Németországot a közösségi intézmények és politik révén szorosan láncolják szomszédaihoz. Annyira, hogy soha többet ne tudjon ellenük fordulni. Franciaország csak azzal a feltétellel támogatta a német újraegyesítést, ha cserébe garanciaként „tálcán kapja a német márka fejét” (Francois Miterrand elnök szavai), ezzel megszüntetve a Bundesbank dominanciáját Európa pénzügyei felett. Az elkötelezett Európa-párti Helmut Kohl pedig hasonló logika alapján éppenséggel a francia befolyás korlátozására támogatta a föderalista törekvéseket.
Aki másnak…
A Maastrichti Szerződés így tehát fontos gazdasági és politikai változásokat is bevezetett. Leglátványosabb eredménye természetesen az Európai Gazdasági és Monetáris Unió, amely három lépcsőben vezetett el a közös európai valuta, az euró megszületéséhez.
Ma mulatságos, de a latin államok zűrzavaros költségvetési szokásaitól tartva éppen Németország hajtotta keresztül, hogy az eurózónának igen szigorú költségvetési szabályai legyenek. Ezeket a szabályokat maga Németország tudja a legkevésbé betartani. Viszont Helmut Kohl és a Bundesbank hajthatatlansága a világ egyik legfüggetlenebb központi bankjának létrehozásához vezetett Frankfurtban.
Erősebb parlament
Politikai szempontból a szerződés legfontosabb eredménye az Európai Parlament (EP) hatalmának megnövelése. Az EP konzultatív testületből ezzel (majdnem) valódi jogszabály-alkotó és ellenőrző testületté vált. Az EP bizonyos területeken együttdöntési jogokat kapott a tagállamokkal, egy-egy jogszabály-javaslat végső elutasításának lehetőségével. Az EP és a tanács így egy majdani föderális törvényhozás csírájává vált, ahol a jogszabályokat a népeket képviselő alsóház (ebben az esetben az EP) és az államokat képviselő felsőház (ebben az esetben a tanács) közösen alkotja meg.
Megnőtt a parlament ellenőrző szerepe is: egy új bizottságot Strasbourgnak is jóvá kell hagynia. Az EP reformja egyúttal az Európai Bizottság megerősítésével is járt, vagyis Maastricht mindenképpen növelte a közösség föderális jellegét. Mindez az EU demokratizálását is célozta: az Európai Parlament az egyetlen uniós intézmény, amelynek közvetlen demokratikus felhatalmazása van.
Külön utakon
Az uniót mgalapító szerződés ratifikálása az egyes országokban nagyon fájdalmasan ment. Franciaországban népszavazást tartottak, amin majdnem megbukott az egész projekt; csak az utolsó pillanatban elindult agresszív kormánykampány eredményeképpen nyert az „igen” tábor, egyetlen árva százalékkal. Nagy-Britanniában a ratifikációs vita (majd később az Amszterdami Szerződés körüli felfordulás) hozzájárult a brit politikát száz évig uraló Konzervatív Párt gyorsuló széteséséhez és John Major kormányának bukásához. Dániában konkrétan leszavazták a szerződést, ami oda vezetett, hogy a dánoknak lehetővé tették, hogy ne vegyenek részt se a közös védelempolitikában, se a bel- és igazságügyi együttműködésben, se a monetáris unióban. Utóbbiból a britek is kiharcolták a maguk „opt-out”-ját, és később kimaradt az euróból Svédország is. Így született meg a „kétsebességes Európa”. Ebben a modellben azok tagállamok, amelyek hajlandóak és képesek is a mélyebb integrációra, megtehetik ezt anélkül, hogy azokra kelljen várniuk, akik viszont nem.
Talán az egyik leglátványosabb újdonsága a Maastrichti Szerződés által létrehozott Európai Uniónak, hogy lefektette a közös kül- és biztonságpolitika alapjait. Ez az út, azóta kiderült, még a valutaunióénál is rögösebb – az európai államok gyakorlatilag minden nagyobb külpolitikai válságban azóta is megosztottak maradtak, aláhúzva a kérdés érzékenységét. Mindenesetre a közös külpolitika sokat fejlődött, és részben éppen az egyes válságok (elsősorban a balkáni háborúk és utoljára Irak) voltak azok, amelyek előremozdították kialakulását. Maastricht célként a közös európai védelempolitika kialakítását is megjelölte.
A közös kül- és biztonságpolitika, illetve a másik új terület, a bel- és igazságügy sajátos kezelése azonban mutatja, hogy a Maastrichti Szerződés nem egyértelműen föderális dokumentum. Az utóbbi két területet ugyanis a közösségi intézményektől majdnem teljesen függetlenül, szigorúan kormányközi alapokon illesztették be az Európai Unió építményébe. Maastricht hozta létre a „három pillért”: eszerint az Európai Unió egyik „pillérje” az Európai Közösségek, amely elsősorban a belső piaccal összefüggő dolgokkal foglalkozik, a második pillér a közös kül- és biztonságpolitika és a harmadik a bel- és igazságügy. A második és a harmadik pillérben a közösségi intézményeknek (a parlamentnek, a bizottságnak és a bíróságnak) igen korlátozott a szerepük.
Maastricht, Amszterdam, Nizza, majd a konvent
Maastricht sok szempontból elégtelen és kiforratlan eredményeit néhány évvel később az Amszterdami Szerződésben, majd – félszemmel már a keleti bővítésre nézve – a Nizzai Szerződésben próbálták továbbfejleszteni. Az Európai Konvent összehívására és a mostani kormányközi konferenciára azért került sor, mert az újabb és újabb alapszerződés-módosítások sem tudták nyugvópontra helyezni az uniót. A fenti összeállításból bizonyára kiderül, hogy a dilemmák és a problémák sok tekintetben nem is változtak Maastricht óta.
