Még becsülni sem lehet, hány drogfogyasztó él a fővárosban – nyilatkozta nemrégiben az illetékes rendőrtiszt. Mindez ékes bizonyítéka, hogy a kábítószer-fogyasztás szörnyű járványa ijesztő gyorsasággal érte el hazánkat. Mindeközben sem a közvélemény, sem a döntéshozók, de legfőképpen a fertőzés által leginkább veszélyeztetettek vajmi keveset tudnak a drogokról, és köztük talán a legártalmasabbról, a kokainról.
Isteni eredet
Ezért is érdemel megkülönböztetett figyelmet Dominic Streatfeild izgalmas munkája, a Kokain. Az Egy kábítószer hiteles története alcímet viselő vaskos kötet bemutatja: hogyan vált egy “áldott növényből ezerszer átkozott fehér por”. Háborúk törtek ki, vagyonok keletkeztek a semmiből, emberek ezrei lelték halálukat érte vagy miatta. Bűnlajstroma végtelen.
Az “eszement vándorútra” kelt brit újságíró többéves kutatómunkával, forrásmunkák tömegének tanulmányozásával, szakértőket, orvosokat, politikusokat, gengsztereket szóra bírva gyűjtötte össze könyvének meggyőző, sokszínű, szövevényes anyagát. Voltaképpen (csaknem) mindent, amit erről a gyászos témáról tudni lehet és közreadni érdemes. Vérbeli riporterként minden mérvadó forrásnak utánajárt, véleményeket, álláspontokat ismertetett és ütköztetett. Közben mondja a magáét, s megosztja olvasóival a kétségeit is. Az eredmény: egy ötszáz oldalas, minden kriminél izgalmasabb könyv, nem fikció, hanem elkeserítő, valós történet.
A gyászos história még akkor kezdődött, amikor ez a “közönséges kinézetű cserje”, a koka még az inkák szent növénye volt. Dél-Amerika őslakói a kokát nagy becsben tartották, fiatalító, élénkítő hatását isteni eredetűnek vélték. Hatalmas birodalmukat a spanyol gyarmatosítók elpusztították, s ezzel a koka is egy időre feledésbe merült. Ám telt-múlt az idő, és nagyjából a XIX. század elején kezdődött el – fogalmazzunk így – a kokain sikertörténete. Először katonáknak adott serkentőszerként, majd gyógyszerként, s a helyi érzéstelenítés hatásos eszközeként is alkalmazták, egyebek közt az ópium- és morfiumfüggőség gyógyítására. S talán meglepő: a pszichoanalízis atyja, Sigmund Freud tizenkét évig rendszeres kokainfogyasztó volt, s betegeinek is ajánlotta a használatát.
Mielőtt elítélnénk a bécsi professzort, ajánlatos tudnunk: e szer káros hatásai az idő tájt ismeretlenek voltak. Így azután “a szer fogyott, mint a cukor, felhasználásának egyre újabb módozatait fedezték fel”, s valóságos csodaszernek tekintették. Számos országban éppen az orvosok, fogorvosok révén került be a társadalomba, minthogy ők jutottak hozzá a legkönnyebben.
Csak később és fokozatosan vált tudatossá, hogy a kokain rendkívül veszélyes, rombolja az egészséget, fenyegeti a társadalmi rendet, melegágya a bűnözésnek. S ezzel megkezdődött – vagy folytatódott – e “varázslatos anyag” felszámolását célzó, napjainkig is csekély sikerrel járó hosszadalmas küzdelem. Ennek számos furcsasága közé tartozik például az, hogy az Egyesült Államokban egy időben betiltották a kokaborokat, miközben a patikákban szabadon lehetett kokaint vásárolni. Új fejezetet hozott a történetben a Latin-Amerika számos országát érintő kokainkereskedelem térhódítása.
Hódítás
Kiemelkedő szerepe volt ebben Battista Kubájának. Azután pedig Castro 1959-es győzelme után a Floridába áttelepült kubaiak voltak a hetvenes években a legnagyobb amerikai kábítószer-kereskedők. Őket követték a kolumbiai, mexikói, perui, panamai és a többi maffiózók, a zsoldjukban álló politikusok, kormányok támogatásával.
Ám térjünk vissza Amerikára. Ki gondolná, hogy e hatalmas országban 1969 volt az “első kokainév”. Akkor mutatták be a Szelíd motorosokat. S nemcsak a filmek, meg a híres zenekarok terjesztették “a kórt”, hanem a tekintélyes sajtó sem állt feladata magaslatán. A Newsweeek például arról írt, hogy a “kokain jó kis szer”, “nem vált ki függőséget”, és Dél-Amerikában igen olcsó, érdemes oda meni. Az amerikai kormány reakciója is meghökkentő volt: 1975-ben a drogpolitikáról szóló hivatalos dokumentum következtetése szerint a kokainfogyasztásnak nincs komoly társadalmi hatása”, a kokain “alacsony kockázati tényező, s “függőséget nem okozó szer”.
A “bölcsek” bizony alaposan tévedtek: a kokain nemsokára hódító útjára indult, “a drogcsempészekből drogbárók lettek”, és egyre sokasodtak az ártatlan áldozatok. Majd bekövetkezett a kokainrobbanás, s megjelent a piacon az új és olcsó “tömegfogyasztási cikk”, a kokainkoncentrátum, a krekk. Ma valahol itt tartunk. Igaz, már Reagan és az idősebb Bush elkötelezte magát a drogellenes hadjárat mellett. Jóllehet, ezt hátráltatja, hogy a kábítószer jelenlétéért elsősorban a külföldi termelőket hibáztatják, nem a fogyasztókat, mert “Amerikában nincsenek bűnözők, csak áldozatok”. Ezt a háborút pedig már csak azért sem lehet megnyerni, mert – mint szerzőnk írja – az már valójában egyértelműen a politikáról és a pénzről szól. A tanulságok levonását bízzuk az olvasókra.
Végezetül idézzük az e varázsszert tapasztalataiból is jól ismerő Kosztolányi Dezső “Csacsi-rímét”: “Csodálkozol a kokainistán, / s nem érted? / Gondolkozzál az okán is tán… / s megérted.”
