Persze Zico (és Socrates, meg Falcao és Alemao) nem nyertek vébét, ellentétben Roberto Carlosszal és Romárióval. Az utóbbi beválogatásáért azonban hiába állt ki maga a brazil államelnök, Scolari szövetségi kapitány kihagyta a 2002-es teamből a vb-győztes csatárt. Romário helyett a rendkívül erőtlen, állandóan sérülésekkel bajlódó, pályára alig-alig lépő Ronaldót válogatta be csapatába. Nem véletlen ezek után az sem, hogy a négyszeres világelső brazilok 2002-es világbajnoki szereplése is veszélyben forgott az elmúlt hónapokban.
A selecao rendkívüli nehézségeit jelzi, hogy négy szövetségi kapitány munkája kellett ahhoz, hogy végül eljussanak a távol-keletre, és több vereséget szenvedtek a selejtezők során, mint eddig összesen az ilyen sorozatokban.
A brazilok legfőbb gondja talán az, hogy védők nélkül próbálnak futballozni. A szélsőségek ugyanis manapság nemcsak a politikában, hanem a labdarúgásban is hódítanak. Márpedig a braziloknak két zseniális szélsőjük van: jobboldalt Cafú, baloldalt pedig Roberto Carlos, aki szabadrúgásaival, gólpasszaival (legutóbb kézzel, bedobásból is képes volt gólt passzolni Raúlhoz, a Real Madrid BL-döntőbeli szereplésekor) és beadásaival veteti magát észre.
Roberto Carlos és Cafú sokat védekezik, de nem eleget, és miután rendszerint az ellenfél egyetlen emberét sem viszik magukkal, a brazil hátvédsor egy-két főre fogyatkozik a legkritikusabb pillanatokban. A VB csoportmérkőzésein ez a taktika talán beválik Kína és Costa Rica ellen, de később, mondjuk Argentínával vagy Franciaországgal szemben aligha tűnik megnyugtatónak.
A brazil védelem oszlopa egyébként Lúcio lehet – ha nem sérült meg végzetesen a sokat emlegetett BL-döntőn. A Leverkusen középső embere azonban szintén nem hátulmaradós típus: sokszor veszélyes az ellenfél kapujára, és így természetesen a sajátjára is, hiszen amikor elől kalandozik, az üres helyet kihasználják a rivális csatárai.
Sokat foglalkoztunk a védelemmel, s eközben a középpályáról kissé megfeledkeztünk. Ez azonban érthető, hiszen más csapatokban olyan „középsztároknak”, mint Juninho Paulista, Vampeta, vagy Ronaldinho és esetleg Kaká igencsak örülne a szövetségi kapitány. A braziloknál azonban leginkább ebben a csapatrészben és a kapusposzton hiányoznak a világsztárok. (A franciák például az 1998-as világbajnokságot gyakorlatilag csatárok nélkül nyerték meg, elsősorban a rendkívül erős középpályás soruknak köszönhetően. Mind a franciákra, mind pedig a brazilokra érvényes volt viszont a rendkívül erőteljes szélsőjáték, az oldalakon felfutó Roberto Carlos, Cafú, illetve Thuram és Lizarazu megjátszása.)
A csatárok kapcsán már említettük, hogy a Brazíliában rendkívül népszerű Romáriót kihagyta Scolari szövetségi kapitány, viszont berakta az állatorvosi lóként funkcionáló Ronaldót a keretbe. (A csapatba nem biztos, hogy bekerül, mert olykor lépni sem tud a Nike ifjú szponzoráltja, akinek a sportszergyártóhoz fűződő kapcsolatáról annyit regél a futballvilág.)
A brazil sportvezetők mindazonáltal érzik a válogatott körüli bizonytalanságot. A dél-amerikai ország futball-szövetségének elnöke, Ricardo Texeira nemrégiben bejelentette: a nemzeti tizenegy tagjai fejenként 200 ezer dollár prémiumot kapnak világbajnoki győzelem esetén. Ez az összeg rekordnak számít a brazil labdarúgás történetében, hiszen az 1994-es vb-győzelemért 120 ezer dollárt kaptak a játékosok.
