A siller elnevezése persze valójában a német schiller, fénylik, csillog szóra vezethető vissza, és azonos a régi magyar szóval kástélyosnak nevezett borral, mely átmenetet képez mintegy a rozé és a nehézsúlyú vörösbor között. Ez a német-magyar borkategória igen kedvelt volt Szekszárd környékén, ahol rőt színéről Fuchslinak szokták volt nevezni. Ezt a hagyományt éleszti fel a mintegy 20 hektár fölött diszponáló, igényesen fejlesztett, nagy jövő előtt álló szekszárdi Heimann-műhely könnyed bora a kékfrankosból, merlotból és kadarkából komponált kellemes, könnyed kástélyosával.
A siller lényege tehát, hogy nem vezetik el oly hamar a mustot a cefréről, mint a rozé esetében, amelynek technológiája szinte a fehérszőlő áztatás nélküli feldolgozására emlékeztet, hanem két-három napig rajtahagyják, így az erjedő cefréből a képződő alkohol megkezdi a szín- és cserzőanyagok kioldását, ám ezt a folyamatot félbeszakítják, hogy azt a könnyed karaktert, ami a fukszlit jelenti, elérjék.
A szép kástélyos, vagy sillerszínű, azaz friss piros bor fő erénye gyümölcsössége. Száraz, kerek bor, illatában virágos jegyek, ízében gyümölcsösség, jó egyensúllyal, üdeséggel, nem nagy testtel és komplexitással, de hát ennek a műfajnak nem is az a célja, funkciója, mint egy nagy vörösnek, hanem egy, a tavaszi lugasban lefolytatott beszélgetés fényének emelése, vagy például könnyű, hideg előételek kísérése.
Nincs is semmi baj a Heimann fukszlijával, kivéve tán a címkét. Hogy finoman fogalmazzunk, ez az a típusú címke, ami megosztja a kóstolókat. A hascímke enyhén szólva szokatlan, a siller világát nem közvetítő színvilágú, a képmező alján egy szegény róka koma oldalog, akire egy felhőről nehezen definiálható műfajú angyalka, vagy mi lődöz íjjal, szakálla gyanúsan emlékeztet a Heimannéra. Nehéz eldönteni, hogy a címke egyszerűen rettenetes-e, vagy egy játékos posztmodern giccsel van dolgunk, mely a bor játékosságát és könnyedségét akarja közvetíteni mintegy.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
