Igen, mert az európai adófizetők pénzéből milliárdokat áldoz a hányatott sorsú keleti szomszédok felzárkóztatására.
Nem, mert kulcsterületeken megfosztja őket az egyenlő elbánástól. Egyfelől a mezőgazdaságban messze nem juttatja ugyanazokat az előnyöket az új tagországok termelőinek, mint a jelenlegieknek. Másfelől pedig a mostani tagjelöltek három éven át jóval kisebb regionális támogatást kapnak majd, mint az EU-ban szegénynek számító államok.
Az talán igaz, hogy szólhatnak racionális közgazdasági érvek a közvetlen mezőgazdasági kifizetések porciózott és időben elnyújtott bevezetése mellett. A jövendőbeli tagoknak ugyanis az első években így is komoly problémát okozhat majd a megugró strukturális pénzek felhasználása.
Az unió által az asztalra tett pénzügyi csomag legnagyobb hibája azonban az, hogy egy három évvel ezelőtt elfogadott költségvetési kényszerzubbonyba kívánja begyömöszölni az új tagokat, pedig az már akkor is méreten aluli volt. Az Európai Bizottság javaslata tartalmaz ugyan üdítő elemeket, de kiindulópontjául továbbra is a berlini sarokszámok szolgálnak.
A torta mérete adott: veszi, nem veszi, nem kap mást. Az ilyen megközelítés arra ösztönöz, hogy minden más szempontot alárendeljenek a költségvetési korlátoknak.
A tagjelöltek számára nincs sok alternatíva. Vagy elfogadják a pénzügyi csomagot, vagy nem, de akkor búcsút inthetnek a gyors csatlakozásnak. Az év végéig olyan kevés idő maradt, amely egyszerűen nem teszi lehetővé a pénzügyekről szóló alkut.
El kell tehát dönteni, hogy mi a fontosabb: a gyors taggá válás vagy a beláthatatlan kimenetelű birkózás a pénzekért.
A képet árnyalja, hogy valamennyi tere mégis van az érdekérvényesítésnek: elsősorban az Európai Bizottság által javasolt átmeneti időszakok hossza vagy a termelési kvóták nagysága terén lehet javítani a kondíciókon.
Elképzelhető, hogy a tárgyalásokon sikerül lerövidíteni a közvetlen kifizetések teljes bevezetésére javasolt 10 éves átmenetet.
Egy dolog viszont nem lehet alku tárgya: ennél több pénzt nem lehet kivasalni az EU tagállamaiból, amelyeket pechünkre – főleg a mezőgazdaság finanszírozása tekintetében – komoly pénzügyi ellentétek állítanak szembe egymással.
Ma ennyire telik az Európai Unió szolidaritásából az új tagok iránt. Világmegváltásra nem elég, de több annál, amiről az unión kívül akárcsak álmodozhatnánk.
